Születésének 150. évfordulója alkalmából szobrot állítottak Chernel István ornitológusnak Agárdon, Kontur András szobrászművész alkotását Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes avatta fel vasárnap.
Chernel István olyan tehetség volt, akinek „adottságait nemzedékek során munkálta ki a természet”. Nagyapja természetszeretetében komoly rész jutott az ornitológiának, amit apja folytatott, mivel évről évre feljegyzéseket készített a madarak vonulásáról – mondta Semjén Zsolt.
Chernel a jogi egyetem elvégzése és egy év közigazgatási gyakornokság után „börtönből szabadult sasnak érezve magát” végre hódolhatott természetszeretetének. Kutatott, jegyzetelt, múzeumban dolgozott, járta az országot, rajzolt, festett, vadászott és leginkább megfigyelt és gyűjtött, majd 34 éves korára összeállította azóta is páratlan értékű könyvét, a Magyarország madarai című kiadványt – emlékeztetett a miniszterelnök-helyettes. Itthon és külföldön hézagpótló mű született, amely nagy népszerűségnek örvendett, mert „szívének, lelkének egész melegségével írta” – tette hozzá.
A könyv elkészítése érdekében Chernel István a Kárpátoktól az Al-Dunáig bejárta az egész országot, de „legtovábbra állapodott meg a Fejér megyei, kies Velencei-tónál, ahol a madárélet olyan hatalmas kibontakozására lelt, amely párját ritkítja kivált az őszi és tavaszi vonulás időszakában” – mondta a politikus.
Semjén Zsolt szerint szobrának megalkotásával egy újabb álom valósult meg L. Simon László államtitkár és Tóth István polgármester nagy ívű elképzeléséből, hogy a Velencei-tó agárdi parti sétányán létrejöjjön a tóért és környezetéért sokat tevő természettudósok és természetírók panteonja. Emlékeztetett arra, hogy tavaly Herman Ottó halálának századik évfordulója, most Chernel István születésének 150. évfordulója adta az apropót, miközben a két személy közel állt egymáshoz, hiszen mester és tanítványa voltak.
L. Simon László a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára bemutatott két könyvet, Faragó Sándor: Lélekkel teljesített hivatás, és A vadászat nemes élvezete, válogatás Chernel István vadászati írásaiból és vadásznaplóiból (szerkesztő: Majthényi László) címűt. Úgy vélte, mindkettő hiánypótló mű, amelyekből kiderül, hogy nem Hermann Ottó volt az utolsó nagy magyar polihisztor, hanem talán tanítványa, Chernel István.
Chernel István ornitológus, vadászíró és természettudós 1865. május 31-én született Kőszegen. Egész életét a madaraknak szentelte. 1887-ben Erdélyben barátkozott össze a polihisztor természettudóssal, Herman Ottóval, aki az elsők között szorgalmazta a Velencei-tó halászata néprajzi vonatkozásainak feltárását. Ő hívta fel tanítványa, Chernel István figyelmét a tó természeti, madártani értékeire, és bízta meg ornitológiai vizsgálatokkal.
Chernel elhivatottan járta a Velencei-tó nádasait, hogy kutassa az ottani madárvilágot, amely munkája eredményeként a szakemberek és később a vendégek körében is ismertté vált.
Az alábbiakban közöljük Semjén Zsolt beszédnek teljes szövegét.
CHERNEL ISTVÁN SZOBRÁHOZ
Tisztelt Ünneplők!
Egy újabb álom valósult meg államtitkár úr és polgármester úr nagy ívű elképzeléséből, mármint, hogy a Velencei tó parti sétányán létre jöhessen a tóért és környezetéért sokat tevőtermészettudósok és természetírók panteonja. A személyek kiválasztásában a kerek évfordulók a segítségükre siettek. Tavaly Hermann Ottó halálának századik évfordulójára emlékeztünk, idén pedig Chernel István születésének százötvenedik évfordulóját ünnepeljük.
A két személy közel állt egymáshoz, mondhatnák: mester és tanítvány. 1916-ban, Hermann Ottó halála után a Madártani Intézet vezetői székében Chernel István követte a nagy természettudóst. Tragikus módon csak rövid idő adatott, 1922-ben, még fiatalon elhunyt. Szülővárosában, Kőszegen helyezték örök nyugalomra, ahol számos emlék, így az általa létrehozott arborétum, a Chernel-kert emlékeztet munkásságára. De ne vágjunk a dolgok eleibe.
Chernel István olyan tehetség volt, akinek adottságait nemzedékek során át munkált ki a természet. Már nagyapja természetszeretetében komoly rész jutott az ornitológiának. Édesapja ezt folytatta, esztendőről, esztendőre feljegyzéseket készített a madarak vonulásáról. István, mondhatjuk már a bölcsőtől hozta magával a természetszeretetet, és a tudományok iránti vonzódást.
Mindazonáltal apja határozott kívánságára jogot végez és közigazgatási gyakornokként helyezkedik el a megyénél, igaz egy jó évre rá beadja lemondását. Naplójának tanulsága szerint ekkor „börtönből szabadult sasnak” érzi magát.
Kutat, jegyzetel, múzeumban dolgozik, járja az országot, rajzol és fest, vadászik, de mindenekelőtt, megfigyel és gyűjt. Figyeli a madarak életét, de mindeközben feljegyzi vadászatra, halászatra vonatkozó szólásokat-mondásokat is.
„Mindig úgy vagyok az ornitológiával, mintha a gondviselés adta volna a lelkembe a hozzá való kedvet, és egy egész nemzet előtt felelős lennék érette, mely megró, ha nem járok el benne lelkiismeretesen.” – írja menyasszonyának. Lázasan dolgozott, és ez meghozta az eredményt. 34 éves korára összeállt az azóta is páratlan értékű könyve, a „Magyarország madarai”.
Tanítványa róla szóló munkájában idézi azt a dedikációt, amit Chernel a szülei könyvébe írt: „Amit az örökké szép és mindig igaz Természet templomában, annyi sok helyen, annyi sok felejthetetlen órában egy fél életidőn át tapasztaltam, megfigyeltem és most áhítatos pillanatokban összefoglalva leírtam: íme nyújtom át Nektek. Olvassátok és találjatok benne annyi élvezetet és tanulságot, mint amennyit a könyv alkotása szerzett.”
Munkájához bejárta az országot „Kárpátoktól le az Al-Dunáig”, de mint írja „legtovábbra állapodtam meg a Fejér megyei kies Velencei tónál. A madáréletnek olyan hatalmas kibontakozására találtam ott, mely ritkítja párját, kivált a tavaszi és őszi vonulás szakában…”
Egy itthon és külföldön egyaránt hézagpótló, népszerű, igazi magyar alkotás született. Igen népszerű lett a mű, mert írója a szigorúan tudományos szemlélet mellett szívének-lelkének egész melegségével írta. Kérdezhetnék a kétkedők, mitől magyar egy tudományos mű? Nos, attól, hogy magyarul, magyar szellemben, magyar észjárással szól a magyarokhoz, és így adja ezt a világ tudtára.
Mert ez a könyv nem csak a madarakról és élet megnyilvánulásaikról szól. Az országot nyitott füllel járó szerző beleszőtte könyvébe a nép ajkáról hallott szólás-mondásokat, elnevezéseket, közmondásokat, népdalokat. De ami a legkülönlegesebb, megjelenik az irodalom. Sorra olvashatjuk, hogyan is jelentek meg Petőfi, Arany, Tompa Mihály, Vörösmarty és társaik verseiben kedvenc madaraik.
Hölgyeim és Uraim!
Tegyünk most egy rövid kalandozást jeles költőink ornitológiájában, idézve szigorúan Chernel munkájából.
A gólya és a fecske a magyarság legválasztottabb tavasz hirdetője és nyár búcsúztatója.
„Haza tér a
Fecskemadár
Zöld ruhát ölt
Künn a határ” írja Pósa Lajos a tavaszról.
Vagy ugyanez Tompánál:
„Megenyhült a lég, vidul a határ
S te újra itt vagy jó gólyamadár”
Arany János hívogató szóval várja őket
„Tavaszi fecskék, dal kedvesei
Jertek el Isten kőmívesei”
„Jön az ősz megy a gólya már
Hideg neki ez a határ”
Így búcsúztatja Petőfi a madarat, máshol szól mindkettőről:
„Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetején a kéménynek
Vándor népe ott halad”
A fecskéről a népdalok is sűrűn szólnak:
„Nincs szebb madár a fecskénél
Barna piros menyecskénél”
Vagy szól a dal a kis „postásról”:
„Menj szeretőm ablakába
Röpülj az ő szobájába
Te kis fecske azt izenem
Hogy őtet most is szeretem”
Tompánál pedig ott van a haza iránt érzett fájdalmában:
„Neked két hazát adott a végzeted
Nekünk csak egy volt, az is elveszett”
Tompa Mihály jó megfigyelő, s a madarak igen széles köréből merít verseiben, csak néhányat idézek:
„A bibic fenn kering
Vagy lenn begyeskedik”
„Ahol nemes túzok sétálgat a mezőn
Amely nyúlárnyékot s ördögbordát terem”
„Szárcsák csapata óvakodva gyűl
S a kotormányon hosszú sorba ül”
A kócsagról a nép körében az járta, ha egy puskás ember megsebesítette, és összevérezte magát, a büszke madár a véres tollai kitépkedte, ezt örökíti meg Tóth Kálmán versében:
„Síró hattyú voltam szenvedéseim taván
Hanem majd ezután büszke kócsag leszek
Legdrágább tollait kitépi a madár
Ha gyilkos óntól összevéreztetett”
(Ha már éppen a kócsagnál tartunk, mindenképpen szólnunk kell arról, hogy 1901-től létezik hazánkban madárvédelmi törvény, ami akkor még a hasznos madarakra vonatkozott, de Európában először pont a kócsag kapcsán 1912-ben született jogszabály, védelem a kipusztulás elkerülése érdekében.)
De folytassuk még egy kicsit az irodalmi kalandozásunkat. Költőink sokat tudtak a madarakról, de odafigyeltek a néphagyományokra is. S miután az emberek eleve közelebb álltak a természethez, így bátran nyúltak a madarak tulajdonságai által felkínált hasonlatokhoz.
„Csak sast nemzenek a sasok” írja Berzsenyi a nagyságról, „Vagyok pelikánja kietlen vadonnak” mondja Arany. A szürke gém után nevezte a népnyelv gémlábúnak a németet:
„Isten hozzád gyáva német
Úgy nézlek mint tarka gémet”
Halált, háborút hoz a kuvik Bozay Pál versében:
„S kiáltom kuvik tuhu
S mondják lesz dögvész háború”
A szarka, azon túl, hogy a tolvajra is használják, csörgésével érkező vendéget jósol. Petőfi is kérdezi:
„Nos fiuk nem szólt a szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodja meg, hogy ma
Vendégetek leszen?”
De megerősíti ezt a népdal is:
„Csörög a szarka a kerti fán
Vendég érkezik még ma tán”
A fülemile pedig a tiszta szerelem szimbóluma, megint csak Petőfitől:
„Pedig én kakas nem vagyok
Hanem fülemile vagyok
Egy a fészkem egy a párom
Egyért élek a világon”
És persze a történelmi versekben is jelen vannak. Chernel könyvében a karvaly a turul. Ma leginkább a kerecsen sólyommal azonosítják. (De semmiképpen nem a millennium idején a szobrászatban divatossá vált keselyű ábrázolással.) Arany is külön szerepelteti őket a Keveházában:
„Azért vijjog a keselyű,
Azért szállong turul, s ölyű”
A mondásokban sokat szerepel a holló is. Holló volt, hattyú lett mondják az őszülőre, beszélnek hollófürtökről, Nagypénteken mossa a holló a fiát, utalnak korai költésére, és Arany János is megénekli a levélvivőt, talán legismertebb versében.
Az utóbbi időben öröm volt látni, hogy rangos, a természet világával foglalkozó lapjainkban, így a Nimród és az Állatvilág hasábjain nagyon szép és méltó írások jelentek meg Chernel Istvánról.
Eddig a magyar madártan tudósáról beszéltem, de nekem, mint vadásznak okvetlenül említést kell tennem Chernelről, a vadászról is, aki nemcsak hogy szenvedélyes vadász volt, de erről már kora ifjúkorában publikált, élvezetes vadásznaplót vezetett, munkálkodott a Nemzetközi Vadász Kongresszuson, és részt vett a vadászati törvényjavaslat előkészítésében. Vadászatában is – mint a madártanban -, egyesült benne a természet szeretete és a tudományosság.
Megjelenik ez könyvében is. Csak, hogy egyet felidézzek, igencsak szemléletesen ír a Velence tavi nagy tavaszi vadászatról, amin minden nevezetes vadász, szerte Európából, ha tehette, részt vett. Ladikok tömkelege indult el a déli part felől, átfogva az egész tavat. Mikor a vöcsök és réce hadakat a parthoz szorították, azok gyors repüléssel indultak visszafelé, akkor kezdődött a vadászat. És lőhettek bármennyit, ez másnapra már meg sem látszott, szinte ugyanannyi úszkált a tavon. Viszont a halgazdaság is jól járt a tavaszi vadászattal.
De tudunk még más érdekességet is róla. Norvégiai tanulmányútjáról hazatérve sítalpakkal felszerelkezve érkezett meg. Őt tartjuk a magyarországi síelés meghonosítójának. 1897-ben megjelentette „A lábszánkózás kézikönyve” munkát – ami ma már keresett könyvritkaság – a síelésről szóló első kézikönyv.
Köszönet illeti mindazokat, akik munkálkodtak azon, hogy Chernel István szobrot kapjon itt a tóparti panteonban, és köszönet mindazoknak, akik azért tesznek, hogy kiváló tudósunk mind szélesebb körben ismertté váljon.
(Forrás: MTI)
