A nyáron életemben másodjára szentföldi zarándokúton vettem részt. Nem lehet megrendültség nélkül végigjárni a szenthelyeket, akár a Születés Barlangjáról vagy a Szentsír Bazilikáról van szó. Több mint húsz esztendővel ezelőtt az első utamon az idegenvezetőnk azt mondta, bár körülöttünk dúl a harc, de Betlehem a béke szigete. Mára mindez nosztalgikus emlékké vált csupán. A palesztin fennhatóság alatt lévő területet betonfallal vették körül, más buszra kellett átülnünk, egy új idegenvezető segítségével, aki megnyugtatott bennünket, hogy közülünk való, mert keresztény, Amerikából jött haza, ahol jól kereső állása volt, és most őt idézem: „ott kell Jézus Krisztusról tanúságot tenni, ahol nagyon nehéz”.
Mintha csak ismétlődnék az első karácsony, ami közel sem volt olyan romantikus, mint ahogy azt gyermeki pásztorjátékok szokták eljátszani. Mert Szűz Mária, Szent József a császári hatalomnak alávetve gyermeket várva volt kénytelen szülőföldjére visszamenni és ott az éjszakában szállást keresgetve végül a pásztorok tanyáján meghúzódni, merthogy övéik nem fogadták be a születendő Jézus Krisztust, aki az Isten Fia, akiről a zsoltáros így énekelt: „Tiéd az ég és tiéd a föld, a földkerekség minden bősége, hiszen te alkottad” /Zsolt 89/. Mi pedig az emberek sajátjából csak a számkivetettséget adtuk meg nekik. Az állatoktól kellett szállást kérnie, mert az emberek nem adtak neki helyet. Később hatalmas bazilikát emeltek arra a helyre, ahol a világ Megváltója született. Talán ez a kereszténység legrégibb temploma napjainkban. Márványtáblát állítottak és lámpát gyújtottak azon a helyen, a márványtáblára felírás került: „Hic de Maria Virgine Jesus Christus natus est”, – Jézus Krisztus itt született Szűz Máriától. Később egy ezüst jászlat állítottak az eredeti helyére, ami miatt már Szent Jeromos egyházatya is panaszkodott, hiszen a pompás bazilikára akkor lett volna szükség, amikor Jézus született. Valóban örök szégyenük marad, hogy az állatoknak melegebb szívük volt az isteni kisdedhez, mint nekünk.
Mindent eltüntettünk és eltakartunk.
Az Isten látszólag nem volt igényes, amikor a Fiát evilágra küldte. Palotának elég volt az istálló, bölcsőnek a jászol. Ám egyben mégis nagyon igényes volt a Mennyei Atya. Fiának olyan családban kellett születnie, melyhez fogható nem volt a földön. Az édesanya szívében egyesítette az anyaság melegét a szüzesség tisztaságával. A nevelőapa, akire rábízta egyszülöttét, igaz ember volt. A Gyermek hirdeti programját: neki nem kell anyagi pompa és gazdagság, de lélekből és szívből olyan kell, amiből nincs több és nem is lesz a földön. Szűz Mária és Szent József nagyobb szeretettel fogadta, mint amilyent az ég angyalaitól kapott. Ez lenne a mai feladatunk is, az Isten érkezése elé menjünk a Szűz Anya és Szent József szeretetével.
Aztán nézhetjük az imádásra érkező pásztorok meleg szívét, a napkeleti bölcsek ajándékozó bőkezűségét, ha ezekre gondolok, akkor már nem kell szégyellnünk, hogy a mai Betlehem, a háborús világban falakkal körülvéve nagyon elszegényedett, ütött-kopott város. Életünk nehéz és látszólag értelmetlen helyzeteiben a próféta szavaira kell gondolnunk: „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim, nem a ti útjaitok” – mondja az Úr /Iz 5,55/. És gondoljunk arra is, hogy az istenszeretőknek minden a javára válik /Róm 8,28/.
Az első karácsonykor elkezdődött üdvösségtörténet megerősíti bennünk az ősbizalmat, velünk az Isten, akiben a reményünk nem hiábavaló. Babits Mihály sokat idézett Karácsonyi ének című versének utolsó versszaka szólítsa meg az portál olvasóit karácsonyi, lelki ajándékként.
„Szeress hát minket is, koldusokat! / Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat, / Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk / törékeny játékunkat, a reményt.”
