– Elnök úr, fantom-e ön, illetve fantompárt-e a KDNP, ahogyan azt egy, a napokban a Népszabadságban megjelent írásban olvashattuk?
– Megértem Révész Sándor frusztrációját, miután kedvenc pártja, az SZDSZ kiesett a történelemből, és a KDNP – a kétharmados választói felhatalmazást kapott szövetségben – hangsúlyos kormányzati tényező lett. De hát a bukott MSZP-SZDSZ mögött álló média szereplőinek pszichiátriai problémáival igazán nem tudok foglalkozni, továbbá nem érzem magamat hivatottnak arra sem, hogy az ő politikai diszlexiájukat kezeljem.
– Néha úgy tűnik fel, mintha a Kereszténydemokrata Néppárt állandó céltáblája lenne baloldali orgánumoknak, az utóbbi időben pedig talán még sűrűsödtek is a pártot érő támadások…
– Nézzük meg a jelenség gyökerét, nézzük meg, hogy miből ered ez! Két okot találunk: egy racionális politikait és egy pszichológiait. Kezdjük talán az utóbbival, a pszichológiaival. Ez a zsigeri antikrisztianizmus. A jakobinus, szabadkőműves gyökerű társulat zsigerileg gyűlöl mindent, ami keresztény. Ez az antikrisztianizmus húzódik a KDNP-vel szembeni ellenszenv mélyén. Nyilván van ennek személyes dimenziója is, ami számomra rendkívül megtisztelő, hiszen – talán a szerénytelenség látszatába keveredés nélkül elmondhatom – néhány szeget beütöttem az SZDSZ koporsójába, amely a magyar politikában a KDNP antitézise volt. Ha a racionális, politikai okot nézzük, a cél egyértelmű: éket verni a háború utáni magyar történelem és az Európai Unió történetének legsikeresebb politikai konstrukciójába, mert ha ezt ketté tudnák feszíteni, akkor számukra is politikai mozgástér nyílna. Egy gondolati játékot javasolok. Képzelje el bárki, hogy a KDNP vagy én hasonló módon kezdene, kezdenék el viselkedni, mint ahogy azt Dávid Ibolya tette. Vajon mit írna rólam ugyanez a sajtó? Okkal feltehető, hogy abban a pillanatban én lennék a kedvenc, az ünnepelt hős, az ügyeletes zseni. De mivel semmilyen módon nem tudtak rávenni minket a bajtársi szövetség elárulására, ellentétben Dávid Ibolyával, ezért van a politikai ellenszenv a mély, zsigeri ellenszenv mellé.
– Azon a napon beszélgetünk, amikor megkötötte a Fidesz és a KDNP a szövetségi szerződést a kormányzásról, illetve a nemzeti együttműködés rendszerének felépítéséről. Elhangzott a sajtótájékoztatón, hogy ez a pártszövetség egynemű politikai erő, amelyben a KDNP-re bizonyos feladatok hárulnak, részben a történelmi hagyományai okán, részben annak az értékrendnek a folyományaként, amit csak a KDNP képvisel a magyar politikai életben. Ez azt jelenti, a KDNP módot kap rá, hogy mindazokat az értékeket, amelyeket megalakulása óta vall, most kormányzati erőként a magyar társadalom javára érvényre tudja juttatni?
– Ez a dokumentum, amit elfogadtunk, szellemi természetű, ami történeti értelmezésében rögzíti az együttműködésünket. Ennek a lényege az, hogy a mi történetünk 1944-re megy vissza, a Demokrata Néppártnak és a keresztényszociális mozgalmaknak a hagyományára, amelyek egyszerre mondtak ellent a vadkapitalizmusnak, illetve a barna és a vörös diktatúrának. Annak volt erkölcsi alapja, hogy ellene mondjon a vörös diktatúrának, aki ellene mert mondani a barna diktatúrának. Minden analógia állítása nélkül, mert egyenes analógiák nincsenek a történelemben, de a mi szövetségünknek ma is megvan az a sajátossága, ami végigvonul a magyar történelemben: a „két pogány közt” gondolata. Ami a bukott szocialisták, kommunisták ópogánysága és a megjelenő szélsőjobb neopogánysága közötti Szent István-i örökségnek a védelmezését jelenti. A kereszténydemokráciának általában, tisztán logikailag, de itt és most Magyarországon is, két lehetősége adódik. Az egyik az, hogy valóban keresztény párt vagyunk, és ez azt jelenti, hogy a keresztény társadalmi tanítást minden részletében, teljességében vállaljuk, olyan kérdésekben is, amely kérdések nem találkoznak a közfelfogással. Ilyen például az emberi élet feltétlen szentségének a védelmezése. Minthogy pedig a markáns keresztény álláspont nem találkozik a közízléssel, politikai értelemben egyfajta katakombalétet is vállalnunk kell. Ezzel viszont lemondunk arról, hogy reálpolitikailag társadalom- és államalakító erő tudjunk lenni. A másik lehetőség az, hogy azt mondjuk: a legfontosabb az, hogy társadalom- és államalakító erő legyünk. Akkor viszont engedményeket kell tennünk a közízlésnek, hogy a szavazótábort növelni tudjuk, ami egyfajta önfeladással és kiüresedéssel jár. Ennek a végén viszont fel kell tenni a kérdést: mitől vagyunk akkor keresztény párt? Egyik út sem járható. Én nem vagyok partner egy önfeladó, papírmasé kereszténységben, ugyanakkor az sem inspirál különösebben, hogy egyfajta politikai gettóból esszéket írjak, tudván tudva, hogy abból soha nem lesz társadalmi valóság. A két lehetőség megvalósítása egyszerre: megőrizni a hiteles, autentikus keresztény tanítást azokban a kérdésekben is, amelyek nem csiklandozzák a hallgatóság fülét; ugyanakkor meghatározó állam- és társadalomalakító erő lenni, ezt jelenti számunkra a Fidesz-KDNP szövetség, amelyben a Fidesz egy nagy jobbközép néppárt, gyűjtőpárt, a KDNP pedig egy kifejezetten keresztény világnézeti párt. Így, a világnézeti pártiságból eredően módunk van arra, hogy prófétai jel módjára képviseljük az igazságot akkor is, ha az nem találkozik minden tekintetben a közízléssel; másfelől pedig mint politikai realitás képesek vagyunk a társadalom és az állam alakítására.
Ebből a Fidesznek számára is számos előnye származik. Elég, ha megnézzük a szocialisták bukását, amelynek nagyon sok oka volt, de az egyik alapvető oka az, hogy elvesztették a saját szellemi forrásvidéküket. A szocialista párt mindent feladott és elárult, amit a szociáldemokrácia jelent. Ez a szociális népszavazáskor látszott a legvilágosabban. Hasonló volt a helyzet a másik oldalon Spanyolországban, az Aznar vezette néppárttal, amely bizony-bizony elveszítette a keresztény szellemi forrásvidéket. Ennek nagyon súlyos következménye lett Spanyolországban, mert a markánsabb keresztény csoportok elfordultak az aznari néppárttól. Miután elveszítette a szellemi hátországot, elvesztette a választást, és azután a Zapatero-kormány mindent lerombolt, ami akár a néppártnak, akár a markáns keresztény oldalnak fontos érték volt. Ezért tehát a bajtársi hűség és szövetség mind a nagy néppártnak, mind a keresztény világnézeti pártnak részint erkölcsi parancs, részint a józan ész diktálta követelmény. A szerződés magába foglalja ennek a gyakorlati megvalósulását is: hogy mind az önkormányzatokban, mind a parlamentben, mind pedig az Európai Unióban együttműködünk, és a kereszténydemokraták mindenütt jelen vannak. Ezért mondhatom, készen állunk rá, hogy a második Orbán-kormányban ma is betöltsük azt a szerepet, amelyre hatvanhat év kereszténydemokráciája feljogosít, sőt kötelez minket.
A nemzeti együttműködés rendszerének a megalapítása tekintetében világosan beszélünk. Nem azzal foglalkozunk, hogy különféle politikai szekér- és szektatáboroknak mi a véleménye, hanem megkaptuk az emberektől a felhatalmazást, és ezzel a felhatalmazással élni kell. Ezzel nem fogunk visszaélni, de azt is látni kell, hogy a visszaélésnek egy formája, ha nem élünk vele. Ezért, mivel ez egy szabad ország, mindenki azt gondol, amit akar; mindenki olyan politikai elemzést csinál, amilyet akar; mindenki azt mond, amit akar. De mi lecövekeljük, hogy mire kaptunk felhatalmazást, mi az önértelmezésünk, és mivel emögött óriási parlamenti támogatottság van, ami mögött pedig a magyar emberek többségének az akarata, ezért legitim módon le tudjuk szögezni a nemzet akaratát. Ehhez képest természetesen a Jobbik, az LMP, az MSZP – egyébként egymással homlokegyenesen ellentétes módon – megfogalmazhatják a saját szembenállásukat vagy részleges együttműködési szándékukat. Az együttműködésnek – legyen bármilyen részleges – örülünk, az adott szembenállást tudomásul vesszük, de ez egy jottányit sem változtat azon, hogy mi a magyar emberekkel való együttműködés alapján leraktuk a nemzeti együttműködés rendszerének a fundamentumát.
– Érthető logika, ha a kétharmadnál nagyobb választói felhatalmazást kapott politikai erő, a pártszövetség, tehát a két párt véget akar vetni a mögöttünk hagyott két évtizedet jellemző folyamatoknak, amelyek egy töredezett, önbizalmában megrendült, pesszimista társadalom kialakulásához vezettek. A nemzeti együttműködés rendszere elhatározható, politikai alapjai megteremthetőek, de elhozza-e ez vajon azt a fajta mentális, kulturális változást, ami ahhoz kell, hogy a magyar társadalom tagjai, különféle csoportjai együttműködők legyenek, hogy energiájuk, kreativitásuk nagy része végre ne a puszta túlélésre fecsérelődjön el?
– Itt nyilvánvalóan a kormányzásnak – ha úgy tetszik, az ország vezetésének – a minőségéről kell beszélnünk. Van pusztán technokrata kormányzás – ez zajlott Magyarországon az elmúlt nyolc évben -, és van olyan kormányzás, amelyik emellett szellemi természetű is. A társadalmi valóság formálása, ugye, nem pusztán és kizárólagosan közigazgatás vagy szakigazgatás és végrehajtási utasítások meg jogszabályok kérdése. Van egy ilyen része a dolognak, de van egy kifejezetten szellemi természetű valóságrésze is. Nézzük meg például a családtámogatás kérdését! Mi azt mondjuk, egy államnak természetszerű kötelezettsége az, hogy olyan jogszabályokat, olyan családtámogatási formákat, olyan államigazgatási és jogszabályi keretet hozzon létre, amelyek lehetővé teszik, hogy az anyaság vállalása ne legyen egyenlő a szegénység vállalásával. Hogy például részmunkaidőben lehetőséget adjon az anyának, hogy a gyerekével is legyen, és a szakmai karrierje se szakadjon meg. Ez tipikus államigazgatási felelőssége a kormánynak. De van egy másik természetű dolog is: az anyaság támogatásához hozzátartozik az is, hogy olyan szervezeteket, olyan programokat támogasson a kormány, amelyek elismerik és felmutatják az anyaság méltóságát. Mert ha nincs a szellemi, lelki, erkölcsi megalapozottság, akkor önmagában a jogszabályok nem fognak lendíteni a dolgon. Másfelől viszont ha csak a szellemi, lelki, erkölcsi megalapozás van, ugyanakkor nincsenek tételes jogszabályok mögé téve, akkor az meg egyfajta szemforgatás lenne. Ezért tehát egyfelől jó technikájú kormányzásra törekszünk, de ugyanakkor világossá tesszük azokat az értékeket, amelyeknek a megvalósítására szövetséget kötöttünk, mert az emberek erre hatalmaztak fel bennünket, sőt küldetést adtak nekünk. Azt gondolom, e két szegmens párhuzamos érvényesítése vezethet el az együttműködő társadalomhoz.
– Mostanában elég gyakran hangzik el, hogy a választás győztesei nem beszélhetnek nemzeti együttműködésről vagy nemzeti egységről, hiszen a választásra jogosultaknak csak az ötvenhárom százaléka szavazott rájuk…
– A helyzet az, hogy a választók, amikor a nemzeti együttműködésnek nevezett felfogás és értékorientáció képviseletével megbíztak minket, végső soron egy centrális politika megvalósításával bíztak meg. A rendszerváltoztatás kori széttöredezettség annak a következménye is volt, hogy a választók nem adtak ilyen felhatalmazást egyetlen politikai erőnek sem. Abból viszont az következett, hogy számos kis- és középpárt volt a politikai palettán, töredék támogatottsággal, kormányzásuk tehát csak paktumok által volt lehetséges. A társadalmi és politikai fejlődés következtében kialakult később egy olyan helyzet, hogy az MSZP-SZDSZ és a Fidesz-KDNP részvételével egyfajta duális rendszer formálódott, amit nem a paktum, hanem a természetszerű szembenállás jellemzett. De most – nem a mi politikai spekulációnkból következően, hanem a választópolgárok akaratából – egy centrális politikai mező jött létre.
– Volt már kétharmados parlamenti többség a rendszerváltoztatás óta máskor is. A mostani helyzettel kapcsolatban gyakorta elhangzik, hogy a Horn-kormány idején a kormányzó koalíció önmérsékletet tanúsított…
– 1994 és 2010 között alapvető különbségek vannak. Ugyanis 1994-ben egyetlen választópolgár sem szavazott Horn Gyula kétharmados felhatalmazására. Sőt, az SZDSZ – emlékezzünk vissza – még azt is kizárta, hogy egyáltalán hajlandó koalícióra lépni az MSZP-vel. A választók akarata ellenére egy paktumkormány hozta létre a parlamenti kétharmadot, amely mögött semmiféle választói akarat nem volt. Ellentétben a mi kétharmadunkkal, ahol a második fordulóban a már az MSZP által is deklarált tét a kétharmad léte vagy nem léte volt. Paradox módon éppen azáltal, hogy az MSZP úgy definiálta a második forduló tétjét, hogy lesz kétharmad vagy nem lesz kétharmad, az MSZP szolgáltatta a bizonyítékot rá – azok számára is, akiknek egyébként nem lett volna világos -, hogy a magyar polgárok kétharmados többségre adtak nekünk felhatalmazást. Az ellenzék helyzetében sincs hasonlóság. Ugyanis 1994-ben az ellenzék – az MDF, a KDNP, a Kisgazdapárt és a Fidesz – végeredményben egy politikai oldalon volt, hasonló politikai értékrendet vallott. Egyfajta jobbközép felfogást, amihez képest volt a balliberális kétharmados parlamenti többségű kormány. Most viszont ennek épp az ellentéte valósult meg. A népakaratból kifolyólag nekünk van hatalmas, kétharmados támogatottságunk, és nem velünk szemben van egy egyharmados ellenzék, hanem ez az egyharmadnál kisebb ellenzék – egyébként szintén a választói akaratból kifolyólag – három, egymással szögesen ellentétes oldalon helyezkedik el. Ebből eredően, míg 1994-ben az „ellenzék” kifejezésnek volt egy egységesen értelmezhető, valamifajta értékrendi közössége, addig a mostani ellenzéknek sem értékrendi, sem politikai, sem semmiféle közössége nincsen. Sőt, az ellenzék három pártja nagyobb távolságra van egymástól, mint bármelyikük tőlünk. Ezért politikai irrealitás velünk szemben valamiféle ellenzéki összeállás, mint amilyen például Itáliában az Olajfa volt.
– A választás óta megszaporodott a közbeszédben a „közjó” fogalma mint a politikus célja. Korábban ez valamiért nem volt annyira közkeletű fogalom. A most felhatalmazást kapott politikai erő valóban úgy gondolja, hogy a politika célja a közösség jólétének a szolgálata?
– Boldog vagyok, hogy ez így van. Világéletemben küzdöttem azért, hogy a közjó gondolata minél inkább a politika középpontjába kerüljön. Ez a keresztény társadalmi tanításnak az alapgondolata, és tételes megfogalmazása Aquinói Szent Tamásig megy vissza. Sajátos aktualitást ad ennek világviszonylatban a neoliberális ideológia és gazdaságpolitika, illetve a hozzá kapcsolódó világértelmezési ideológia – beleértve annak művészeti, politikai, mindenféle aspektusát – nyilvánvaló összeomlása. Ez az összeomlás világossá tette, hogy a közjó gondolata nélkül nem lehetséges emberinek nevezhető társadalmat építeni. Az az individualista szemlélet, amely kizárólagosan a hasznot és a piacot állította mindennek a középpontjába, nyilvánvalóan antropológiai tévedés is volt, elvégre az anyámmal és a gyerekemmel nem piaci viszonyban vagyok. Az életnek vannak olyan területei, amelyeken piaci viszonyoknak kell érvényesülniük – alapvetően ilyen a gazdaság -, és vannak olyan területei, ahol pedig a szolidaritásnak és az állami felelősségvállalásnak. Ilyen például az egészségügy, az oktatás és a kultúra. A mi viszonyaink között a gyurcsányizmus volt ennek a szélső neoliberális ideológiának az ámokfutása. Ez annak a következménye volt, hogy ezek az emberek az üzleti életből jöttek; megjegyzem, valójában nem az üzleti életben állták meg a helyüket, hanem egy sajátos hálózati kapcsolatrendszert működtetve, a politikai lét és a maffialét határmezsgyéjén alapozták meg a vagyonukat. Ez az egész gyurcsányizmus azért is akarta az államot mint olyat lerombolni, mert egyetlenegy dolgot tekintett valóságnak: a személyes hasznot. Vagyis a közérdeket gátlástalanul alárendelte a magánérdeknek. Ezért nevezhetjük ezt a korszakot az oligarchák korának.
A mi szemléletünk ennek épp az ellentéte. Mi azt mondjuk, helyes és természetes dolog az, hogy a piacgazdaságban az emberek az anyagi érdeküket érvényesítsék. Ugyanakkor az államnak a feladata a társadalom olyasfajta formálása, hogy részint állami eszközökkel, részint pedig szellemi eszközökkel világossá tegye, az a gazdagodás legitim, amelyik másnak is jó, a közösségnek is jó, nem csak annak, aki gazdagodik. A gyurcsányi felfogás az volt, hogy jó az, ami nekem jó. A mi felfogásunk az, hogy nekem az jó, ha azon túlmenően, hogy nekem jó, valamilyen formában másnak is jó. Tehát ezért az államnak mindig figyelemmel kell lennie arra, hogy a közjót érvényre segítse. A keresztény tanításnak nagyon fontos eleme, hogy a magántulajdon természetesen jogos, de a magántulajdon nem szentség. A magántulajdonnak mindig van valamilyen közösségi aspektusa. És ha ez a magántulajdon nyilvánvalóan ellentétes a közösség érdekeivel, akkor a közösségnek, megfelelő módon, de ezt a tulajdont joga van korlátozni.
– Ön miniszterelnök-helyettes lesz az új kormányban, nemzetpolitikával foglalkozó miniszterelnök-helyettes. Ennek a legelső témája a kettős állampolgárság, amely most éppen elég nagy hullámokat ver…
– Mindenekelőtt látni kell Szlovákia vonatkozásában legalább három dolgot. A kiindulópont az, hogy provokációnak nem ülünk fel sem tartalmilag, sem stílusbelileg. A másik az, hogy Szlovákiában választási kampány van. A szlovákiai választási kampányjelenségek a Magyarországon elképzelhető durvaságot lényegesen felülmúlják, tehát ilyen értelemben kell értékelni az ottani kijelentéseket. Mivel választások vannak, a helyes álláspont az, hogy ha majd lesz új szlovák kormány, majd azzal a kormánnyal beszélgetünk. De ne felejtsük el, hogy Szlovákiában mégiscsak hatályban vannak azok a Benes-dekrétumok, amelyek kollektív jogfosztás alapján kirabolták a magyar és a német kisebbséget, egy részüket elüldözték, egy részüket meggyilkolták. Ez sem emberi jogi, sem magyar szempontból nem tehető zárójelbe. Ott van Malina Hedvig koncepciós pere, a dunaszerdahelyi magyarellenes rendőrbrutalitás, ott van a köztársasági elnök kiutasítása, amely teljesen ellentétes minden európai normával. És azért látni kell azt, hogy Fico szocialista kormányában Ján Slota személyében a fasisztoid jellegű politika kormánytényezőként van jelen. A nyelvtörvényről is emlékezzünk meg, amely teljesen ellentétes minden emberi jogi szemponttal. A szlovák politikának része a magyarellenesség, függetlenül attól, hogy van-e nálunk állampolgársági törvény vagy nincs. Fontos leszögezni azt is, hogy én nem tartom veszélyesnek vagy sérelmesnek, ha mondjuk egy pilisi szlováknak szlovák állampolgársága, egy gyulai románnak román állampolgársága van, vagy ha egy bátyai horvát felveszi a horvát állampolgárságot is. Azt mondom rá, hogy Isten éltesse! Teljesen természetesnek tartom, hogy mindenkinek annyi állampolgársága legyen, ahány valós identitása van. Ha ezt elismerjük a szlovákság vonatkozásában, a románság vonatkozásában, a horvátok, a szerbek és a többiek vonatkozásában, akkor, azt gondolom, elvárható, hogy a magyarság vonatkozásában más se vonja kétségbe az ehhez fűződő jogunkat. Maga az állampolgársági törvény a magyar nép akaratából születik meg. Részint mert ez volt a programunkban és így választottak meg minket, részint 2004. december 5-én a népszavazáson a magyar emberek többsége erre szavazott. Tehát ezt erkölcsi kötelességünk meghozni. Törvényjavaslatunknak a lényege az, hogy egyedi kérelemre, gyorsított eljárással megtörténhet a honosítás abban az esetben, ha az illető a saját vagy felmenőinek a magyar származását bizonyítani tudja vagy valószínűsíti és valamilyen szinten beszél magyarul. Amennyiben ezek a szempontok fennállnak, akkor kérelmezheti a magyar állampolgárságát, amit gyorsított eljárással megkap. Nincs A vagy B kategóriájú állampolgár. Egy magyar nemzet van egy állampolgársággal-
– A választás nagy győzelem a Kereszténydemokrata Néppártnak, amely hányattatott sorsot élt meg a háború, majd a rendszerváltozás után is. Mennyire érzi ezt történelmi elégtételnek: igazságot szolgáltatott-e a párt meghurcolt hajdani politikusainak?
– Épp a napokban gondoltam arra, hogy Barankovics István valóban egy Adenauerhez méltó felkészültségű államférfi volt, akinek, ha a nagyhatalmi politika másként alakul, és nem löknek minket a szovjet megszállásba, ott lenne a helye Adenauer, Schuman és De Gasperi mellett a sorban negyedikként. Neki akkor ez nem adatott meg, hiszen az 1947-es választást hiába nyerte meg, a kék cédulás csalások következtében pártja nem lehetett kormánypárt. A legerősebb ellenzéki párt lett, és utána másfél év alatt emigrációba vagy börtönbe kényszerítették a Demokrata Néppárt képviselőit. Tehát az ő szerepük egy utóvédharcokra berendezkedő ellenzéki pártnak a szerepe volt. 1956-ban úgy tűnt, hogy megnyílik a lehetőség: az akkori KDNP Bibó Istvánt támogatta, de ez inkább csak egy gesztus lehetett, hiszen itt tényleges kormányzatról nem volt szó. 1990-ben az Antall-kormányban kísérlet történt ennek a megvalósítására, de mivel nem volt meg a centrális politika lehetősége, így a paktumkényszer áldozata lett a párt. Tisztességgel helyt álltak az akkori képviselőink, de a politikai szituációból kifolyólag nem volt meg az a lehetőség, ami valóban barankovicsi léptékű lehetett volna. És most, akárhogy is nézem, ezzel a centrális politikával, a Fidesz-KDNP-szövetség elsöprő győzelmével megnyílik a lehetőség arra, hogy azt, amit Barankovics nem tehetett meg 1947-ben, megvalósítsuk. Ezt a kereszténydemokrata küldetést nevezem én úgy, hogy politikai realizmus és prófétai jel.
(Brém-Nagy Ferenc, Nagyítás)
