2009-ben Abraham Lincolnt és John Kennedyt megelőzve a legnépszerűbb elnöknek választották meg az amerikaiak. A világ a huszadik század egyik legfontosabb politikusának tartja, aki a hidegháborút egyetlen fegyver eldördülése nélkül nyerte meg.
A konzervatívok példaképüket tisztelik benne. Száz évvel ezelőtt, 1911. február 6-án született Ronald Reagan.
A hétvégét betöltik a megemlékezések. Huszonegy ágyúlövés, beszédek, megemlékezések, új könyvek, memoárok, rockkoncertek, az elnök kedvenc édességére emlékezve „centenáriumi zselék” fémjelzik az ünnepségeket, de ami még ennél is fontosabb: az amerikai „nemzeti ünnepen”, a futball kupadöntő Super Bowlon videofilmmel tiszteleg az ország az Egyesült Államok 40. elnöke előtt.
Az amerikaiak arra a politikusra emlékeznek, aki optimizmust, egységet, nemzeti öntudatot, patriotizmust vitt a Fehér Házba, abban az időben amikor a Kennedy-gyilkosság, a vietnami háború, a Watergate-ügy és az iráni túszdráma után a politika egészében és magában az elnöki intézményben is megingott a hit.
Bár az alacsony adózáson, az állam szerepének csökkentésén alapuló reagani gazdaságpolitikát, ami a piac öntörvényűségére, a szabályozók limitálására, az egyén szabadságára és felelősségére épült, több bírálat érte, az állami apparátus jelenlegi felduzzasztása idején szinte szállóigévé vált Ronald Reagan mondása: „A kormány nem oldja meg a problémákat, a kormány maga a probléma.”
Ronald Reagan elkötelezett kommunizmusellenessége, a „gonosz birodalom”, a Szovjetunió elleni harca elnökségének meghatározó eleme volt. A nyolcvanas évek „csillagháborús” programjával fegyverkezési versenyre szólította, majd térdre kényszerítette a gazdaságilag már roskadozó Szovjetuniót. Érdemes megemlíteni, hogy kaliforniai kormányzósága idején a 70-es években Reagan meglátogatta a Teller Ede vezette livermoori Lawrence Laboratóriumot. A híresen antikommunista Teller a csillagháború egyik legfőbb pártfogója volt.
Miközben Reagan felismerte, hogy a reformer Gorbacsovval tárgyalni lehet, nyílt kommunistaellenességéből semmit sem adott fel, nem hallgatott az óvatoskodókra, akik bizonyos kelet-európai engedményekkel, könnyítésekkel megelégedtek volna, s akiknek a regionális biztonság többet jelentett a demokratikus átalakulásnál, a szovjet tömb felszabadításánál.
1987-ben Reagan Nyugat-Berlinbe utazott a város 750. éves jubileumára. A „nagy kommunikátor” meggyőző erővel közvetítette a ma már történelminek számító gondolatokat a Brandenburgi kapunál: „Örömmel fogadjuk a változásokat és a nyitottságot, mert hisszük, hogy a szabadság és a biztonság elválaszthatatlan, és az egyéni kiteljesedés csak erősítheti a világbékét. Egy gesztus lehet, amit a szovjetek megtehetnek, és ami minden kétséget kizárólag drámai módon erősítené a szabadság és a béke ügyét. Főtitkár úr, ha ön békét és jómódot akar a Szovjetuniónak és Kelet-Európának, ha ön a szabadságért küzd, jöjjön ide ehhez a kapuhoz. Gorbacosov úr, nyissa meg a kaput. Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat.”
A beszéd első változatát mind az amerikai külügyminisztérium, mind az elnök biztonsági tanácsadói ellenezték. Durvának, provokatívnak tartották a fal lebontására felhívó mondatokat, ami ráadásul hamis reményekkel kecsegtette volna a kelet-németeket.
Egyes tanácsadók arra is figyelmeztettek, hogy Nyugat-Berlin, akkoriban a legbaloldalibb nyugat-európai város nem kíván kemény szavakat, elég lenne, ha Reagan reformokról, utazási kedvezményekről, sport együttműködésről beszél csak. Maga az elnök azonban ragaszkodott a fal lebontását sürgető sorokhoz, és a nyugat-német vezetők jelenlétében, negyvenötezres tömeg és több millió keletnémet rádióhallgató előtt szólított fel olyan tettekre, amelyek még 1987-ben is elérhetetlen vágyálomnak tűntek.
Bár a vasfüggöny lebontását, a „gonosz birodalom” összeomlását már nyugdíjasként élte meg, elévülhetetlen szerepe volt Közép-Kelet-Európa felszabadításában.
A politikai kultúra mélyrepülése idején arra a vezetőre is emlékeznek Amerikában, aki empátiával tudott az emberekhez szólni, aki a gyengeség legkisebb jele nélkül tudott kedves, udvarias lenni. A másik oldalon levő politikus társaiban ellenfelet, nem ellenséget látott. A ma már legendás anekdota szerint miközben a demokrata kongresszusi házelnökkel, Tip O’Neill-lel heves, késhegyre menő vitákat folytatott, a nap végén szívesen elsörözgetett vele, mondván: az íreknek össze kell tartaniuk.
A reagani örökségből ma mindenki részesülni kíván Amerikában. A másik oldalon álló Barack Obamát Reagan pragmatizmusa, vezetői stílusa ragadja meg. A leszerelési tárgyalásokon a republikánus elnök példaként kerül elő, mint aki atomfegyvermentes világot képzelt el.
A Ronald Reagan köpönyegéből kibúvó mai konzervatívok a hétvégén versenyt futnak a szellemi örökségért. A Santa Barbarai-i egykori Reagan-ranchen az a Sarah Palin mond beszédet, aki az egykori elnök egyenes ági politikai leszármazottjának tünteti fel magát. Ez ellen csak a Reagan-család, a Reagan-barátok és a Reagan-munkatársak tiltakoznak.
(Forrás: Balla Eszter, hetivalasz.hu)
