– Ön és családja “politikai és ideológiai okokból elkövetett üldözés áldozata”. Hogyan fogadta a rehabilitálásról szóló ítéletet?
– Nagy örömmel és megkönnyebbüléssel. Ötéves procedúra után jutottunk el idáig, halottá kellett például nyilvánítani 1944-ben magyarsága miatt ártatlanul meggyilkolt édesapámat. Örömömet beárnyékolja, hogy a Szabó családból (én a férjem után vagyok Teleki) senki nem érhette meg a kollektív bűnösség alól felmentő ítéletet. Az igazi rehabilitáció persze az lenne, ha a szerb kormányok elismernék a tömeggyilkosságokat. De még mindig minket tartanak kollektív bűnösnek. A napokban öntötték le vörös festékkel azt a keresztet, amelyet az édesapámat is rejtő tömegsír fölött található szeméttelepen állítottunk. Megdöbbentő látvány volt, mintha vér csorgott volna végig a fán…
– Az ön példáján felbuzdulva mások is az igazságszolgáltatáshoz fordulnak majd?
– Hosszú eljárásról van szó, melyet sokan nem vállalnak. Nekik, nekünk nincs időnk kivárni, hogy a szerb-magyar történészbizottság az egyeztetések, levéltári dokumentumok böngészése után, évek múlva tudományos igénnyel leírja az eseményeket. Nem a szerbség érzékenységét, hanem az áldozatok emlékének tiszteletét kellene szem előtt tartani, és a legmagasabb szinten elítélni az akkori történéseket.
– Mennyire van tisztában a szerb közvélemény az 1944- 1945-ben magyarok és németek ellen elkövetett népirtással?
– Keveset tudnak az akkori eseményekről. A magyarok évtizedek óta elismerik az újvidéki hideg napokat; szeretném, ha hasonló folyamat a szerb közvéleményben is lejátszódna. De nem csak idehaza nagy az ismerethiány. Sok előadást tartok Magyarországon, és még az is előfordult, hogy egy fiatal lány megkérdezte: hol tanultam meg ilyen szépen magyarul.
– Az imént a kollektív bűnösséget említette. Nemrég a belgrádi parlament úgy döntött, nem vehetnek részt a kárpótlásban azok, akiknek felmenői “megszálló csapatokban” teljesítettek szolgálatot. Márpedig mivel a délvidéki területek 1941 és 1944 között Magyarországhoz tartoztak, a férfiak a honvédségben szolgáltak.
– A döntés felháborított. Nem teljesen helytálló a hasonlat, de képzeljük el: miként reagálnának a többségi nemzethez tartozók, ha a szerb katonák és milicisták által a kilencvenes években elkövetett bűnök miatt az egész szerb nemzetet kollektíven bűnösnek nyilvánítanák. Remélem, a Vajdasági Magyar Szövetségnek és Magyarországnak is lesz elég ereje ahhoz, hogy az eljárás ellen minden lehetséges eszközzel tiltakozzon.
– Gondolom, a mostani bírósági határozattal nem zárult le az emlékeztetésért vívott küzdelme. Mi a következő lépés?
– A folytatáshoz nagy erőt ad, hogy szeptember óta jogi értelemben befogadott a nemzet, melyhez mindig is tartoztam. Nem szégyellem, elsírtam magam a szekszárdi állampolgári eskütételkor. Édesapámat megölték, családunkat deportálták, falunkba soha nem térhettünk vissza, csak azért, mert magyarok vagyunk. Addig nem nyugszom, amíg a csurogi szemét alól nem ássuk ki az áldozatokat, és nem tehetek le egy szál virágot édesapám sírjára. De hogy ez nem lesz egyszerű, jól mutatja a tény: bár fizettem volna érte, nem vehettünk meg egy csurogi földdarabot. Pusztán azért, mert az áldozatok emlékének szentelt kis emlékparkot terveztünk oda.
Teleki Júlia
1943-ban született. Alig múlt egyéves, amikor jugoszláv partizánok megölték édesapját, a családot pedig táborba hurcolták. Gépírónőként dolgozott. Nyugdíjasként az 1944- 1945-ös népirtást kutatja, több könyve jelent meg a témában.
(Forrás: Heti Válasz Online)
