– A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Gondolom, hogy ez a gazdasági szabadságharcnál még fokozottan igaz. Ehhez képest önök úgy vágtak ebbe bele, hogy csak adósság, adósság, adósság volt, munkanélküliség meg szegénység. Jól átgondolták ezt?
– A helyzet az, hogy nem úri jókedvünkből vágtunk bele, hanem egész egyszerűen abból a kényszerhelyzetből, hogy katasztrofális állapotokat vettünk át a Gyurcsány-Medgyessy-kormány után. Hogy mást ne mondjak, hogy ha nem vitték volna fel az államadósságot a GDP 52 százalékáról 82 százalékára, akkor ma semmi problémánk nem lenne. Ha úgy állnánk, mint az első Orbán-kormány végén, akkor nagyfiúk lehetnénk és tulajdonképpen mindent megtehetnénk. Nem beszélve arról: óriási erőfeszítés volt az, hogy felére csökkentettük az államháztartási hiányt annak, mint amivel a Bajnai-kormánytól átvettük. Tehát nagyon fontos, hogy világosan lássuk, hogy az alapvető problémáinknak két természete van. Az egyik, amit a Gyurcsány-Bajnai-kormánytól örököltünk. A másik pedig, hogy a problémáink abból is adódnak, ami az egész Európai Uniót sújtja. Magyarország egy exportorientált gazdaság, alapvetően a német gazdaságtól függ. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha a német gazdaság stagnál, akkor a magyar növekedés szárnyalna. Ha a német gazdaság összekapná magát, és mondjuk egy 2-3 százalékos növekedése lenne, akkor mi is egy markáns növekedési pályára tudnánk állni. Egy csomó olyan dolog van, ami tőlünk – nemcsak a kormánytól, hanem Magyarországtól is – szinte teljesen független.
– Láthatóan ez az örökség nem hatja meg mondjuk az uniós politikusokat, annak ellenére, hogy a Gyurcsány-kormány idején nem kimondottan kongatták a vészharangot. Az európai politika nem igazán hatódik meg attól, amit a magyar kormány szeretne elérni. Nem lett volna egyszerűbb, hogy ha olyan sarkalatos törvényeket, vagy egyáltalán olyan irányokat kihagynak vagy későbbre tolnak, amelyek az Európai Unió bajszának a rángatását jelentik? Ráadásul mondjuk nagyon sok hozadéka nincs is. Médiatörvény, jegybanktörvény.
– Kezdjük itt a végén. Látható, hogy azoknak az érveknek, amelyekkel Magyarországot támadják, semmiféle ténybeli alapjuk nincsen. Én nem gondolom azt, hogy presztízskérdést kéne csinálni egy törvény megváltoztatásából. De ahhoz, hogy valamit megváltoztassunk, két dolog azért kell. Az egyik az, hogy legyenek olyan jók és mutassák meg: melyik törvény melyik paragrafusának melyik részét kifogásolják, és az miben ellentétes az Európai Unió bármelyik értékével. Ilyen konkrét megfogalmazással én még nem találkoztam. Retorikai szinten ismétlik azt, amit a magyar ellenzék mond, és amit az európai balliberális oldal reggeltől estig imamalom-szerűen ismétel. A másik pedig a kettős mérce. Ez elfogadhatatlan. Például a médiatörvény esetében én azt mondom, hogy ha van egy olyan pont benne, ami csak Magyarországon van és ellentétes lenne az unió bármelyik értékével, akkor azt készek vagyunk átgondolni. De az a helyzet, hogy a médiatörvénynél is beigazolódott, hogy az európai uniós országok jelentős része szigorúbb médiaszabályozást csinált, mint a magyar. Az az egy nem megy, hogy Magyarországon olyant kérjenek számon, ami más országok esetében nem okoz problémát. Hogy miért van ez a támadás Magyarország ellen? Azt gondolom, ennek két oka van. Az egyik az, hogy Magyarország meglépett néhány olyan dolgot, ami bizonyos banki és multinacionális cégek extraprofitját érinti. Őket nem az zavarja elsősorban, hogy Magyarországon mi van. Mert ezt mellényzsebből kifizetik. Hanem az zavarja őket, hogy ha Magyarország ezt meglépi és sikeresen meg tudja lépni, akkor más országok ezt átveszik, mert az európai uniós polgárok óriási többsége ezzel erkölcsileg és politikailag is egyetért. Például mondjuk a bankadó kérdésében. Nem az a probléma nekik, hogy Magyarországon megadóztatjuk a bankokat. Hanem az a probléma, hogy ha a bankok adót fizetnek Magyarországon, akkor adót fognak fizetni előbb-utóbb Lengyelországban, Franciaországban és máshol is. Látható, hogy az egész Európai Unió bevezette már. Érdemes azért azt is megfontolni, hogy – természetesen nem állítva direkt analógiát, csak inkább mondjuk a történelmi tapasztalatokat előhozva – mondjuk Cecil Rhodes Szváziföldön annak idején nem azokat a fekete törzsfőnököket szerette, akik harcoltak a népükért, hanem azokat dicsérték meg, hogy azok aztán milyen civilizáltak, akik üveggyöngyökért adták el a népüket és a földjüket. Na most az a helyzet, hogy a történelmi tapasztalat az – végigtekintve az emberiség történetén -, hogy a gyarmattartók soha nem szerették azokat a törzsfőket, akik idején a gyarmatok föllázadtak a gyarmattartókkal szemben. Nincs direkt analógia, de azért egy bizonyos történelmi áthallás van.
A másik, amiben Magyarország helyzete különbözik számos más országtól, az az – nehéz szívvel mondom, de ezt ki kell mondani -, hogy a magyarországi ellenzék egy része, a balliberális ellenzék egy része, kifejezetten nemzeti érdekekkel ellentétes propagandát és politikát folytat. Nemcsak a magyar kormányt támadják, hanem Magyarországot támadják. Ez például Szlovákia vagy Románia esetében elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen az, hogy külföldön bármelyik román párt Romániát gyalázza és Romániát támadja, mondván, hogy Románia és a románság egy rasszista és szörnyű nép, és micsoda szörnyű állapotok vannak. A probléma az, hogy a magyarországi ellenzék egy része Magyarország és a magyar nép ellen folytat gátlástalan propaganda-hadjáratot. És ez a kettő adódik össze.
– Viszont most megint ott tartunk, ami a kiindulópont volt, hogy kellően tudták-e, hogy mivel néznek szembe. Önöknek tudniuk kellett, hogy az ország milyen gazdasági állapotban van. Azt is lehetett tudni, hogy – maradván a háborús analógiánál – ha az ember szabadságharcot vagy hadjáratot indít, akkor a hátországban biztonságnak kell lennie. Ehhez képest Önöknek már történelmi tapasztalatból is tudniuk kellett, hogy a magyarországi balliberális ellenzék igencsak hajlamos a külföldi panaszkodásra. Azt is tudniuk kellett, hogy ha gazdasági érdekeket sértenek, akkor azt retorziók követhetik, főleg hogyha az ország kiszolgáltatott helyzetben van. Azzal is tisztában kellett lenniük, hogy ezeknek a köröknek jelentős befolyásuk van az európai politikai körökre. Mentek előre, most meg annyira elmentek a falig, hogy gyakorlatilag az ország sarokba van szorítva.
– Hát a helyzet az, hogy sok választásunk nem volt. Vagy a bankokra és a nagy cégekre terheljük 2010-ben a terheket, hogy elkerüljük az összeomlást, amit a Gyurcsány-Bajnai-kormánytól örököltünk, vagy pedig az emberekre. Az a helyzet, hogy a magyar társadalom és a magyar emberek ilyen terheket nem bírtak volna ki. Nem arról volt szó, hogy egy kormányülésen azt mondtuk: na, kurucok előre, jól befűtünk ezeknek a labancoknak! Nem erről van szó. Nekünk se nagy mulatság ez az egész. Senkinek nem nagy mulatság egy lövészárokban élni. Senkinek nem nagy mulatság az, hogy a füle mellett röpködnek a golyók. Tele vagyunk már sebekkel, és emellett a hátországból a szuronyokat még a hátunkba is szúrják. Nem nagy mulatság ez. Nekünk is egyszerűbb lenne azt mondani, hogy hát igen, persze, egyezzünk ki, legyenek kompromisszumok. Persze. Csak az a helyzet, hogy akkor ezeket a terheket az emberekre kell rakni. De ők további terheket nem bírnak ki.
Azt gondolom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de az nem lehet, hogy üveggyöngyökért – visszatérve az előbbi analógiára – a népünket és a földünket kiárusítsuk. A nemzeti érdekeinket kell védeni. Olyan helyzetben vagyunk, hogy ha ezt nem tesszük meg mi, rajtunk kívül senki nem fogja. Azt gondolom, óriási eredmény és erőfeszítés volt, hogy el tudtuk kerülni Görögország sorsát. Görögország papíron persze egy létező, szuverén ország. Gyakorlatilag a szuverenitás teljes mértékben már réges-régen nincs meg. Mi a történelem színe előtt egyszerűen nem tehetjük meg azt, hogy nem próbáljuk meg szuverenitásunkat megvédeni. Eközben az ellenzék egy része, amelyik nem a nemzeti szempontokat nézi, perverz módon látszólag ujjong, hogy Magyarország nehéz helyzetben van. Bizonyos szereplők esetén nem lehet nem látni az önelégült vigyort. De megjegyzem, ezt már megcsinálták 1919-től, tehát már láttuk ezt a mutatványt. Ráadásnak megszokták, hogy Moszkvába szaladgálnak akkor, ha valami nem tetszik.
– Moszkva olyan, mint Brüsszel?
– Abban a tekintetben igen, hogy volt, aki Rákóczi idején Bécsbe szaladgált, más meg Moszkvába az 50-es, 60-as és 70-es években. Most pedig Brüsszelbe és Washingtonba. De egy dolog biztos: a magyar nemzeti érdekeket Magyarországon kívül senki nem fogja képviselni. Ezért nincs is értelme annak, hogy haragudjunk az IMF-re vagy a bankokra, mert ők a saját racionális, pénzügyi szempontjaikat nézik. Ők minél nagyobb extraprofitot akarnak. Ők nem abban érdekeltek, hogy Magyarországon egy faluban legyen iskola, meg legyen múzeum, meg legyen történelemtanítás. Őket az érdekli, hogy minél nagyobb kamatot tudjanak kipréselni. Nekünk pedig mint magyar kormánynak az a feladatunk, hogy a magyar nemzeti érdekeket képviseljük.
– Erre a nemzetféltésre vagy a nemzeti érdekek képviseletére mondja azt a Jobbik, egészen konkrétan az elnökük, Vona Gábor, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. Ha ekkora a konfliktus, ott kell hagyni a bulit.
– Ez egy érzelmi reakció, de mi történik másnap?
– Önnek nem volt ilyen érzelmi reakciója?
– Miniszterként egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy érzelmi reakcióim legyenek. Itt egyébként két téveszme van. Az egyik a balliberális oldalé, amely úgy tekint az Európai Unióra, mint a magyar történelem beteljesülésére és céljára. Ez egész egyszerűen egy tévedés. A magyar történelemnek önmagában van a célja, nem pedig valamilyen nemzetközi szervezetben. A másik tévedés pedig az, ami érzelmi indulatból ellenségesen viseltetik például az Európai Unió iránt. Ezt – érzelmileg – bizonyos szempontból megértem, főleg ha arra gondolok, hogy érdekes módon ennek az uniónak nem volt probléma az, hogy Szlovákiában olyan nyelvtörvényt hoznak, hogy egy magyar orvos nem beszélhet magyarul a magyar asszisztensével vagy betegével. Vagy a mélyen tisztelt Európai Unió nem érezte problémának, hogy Sólyom László köztársasági elnököt nem engedik be a schengeni határon belül Szlovákiába. El nem tudom képzelni, hogy mondjuk Elzász-Lotaringiában egy német orvos ne beszélhetne németül, vagy hogy Angela Merkel kancellár asszonyt ne engednék be egy német nemzetiségi rendezvényre. Nálunk ez megtörtént Szlovákia vonatkozásában. Tehát bizonyos érzelmi reakciókkal megértő az ember. Csak az a helyzet, hogy azt kell látnunk: ha nincs Európai Unió, akkor mi van? Akkor hol vagyunk? A posztszovjet érdekszférában? Vagy az orosz érdekszféra és az unió között, a senki földjén?
Én is rendkívül kritikus vagyok a brüsszeli bürokráciával, főleg amikor soha senki által meg nem választott emberek ítélkeznek a szuverén nép által megválasztott kormányok felett. De a magyar nemzetnek józan, racionális szempontból mégiscsak az az érdeke, hogy az Európai Unión belül próbálja érvényesíteni a nemzeti érdekeit. Mert ha most dacból, dühből megfogadnánk azt, amit Vona Gábor mond, akkor mi történik másnap? Mi történik, ha megfogadjuk, amit a Jobbik mond, és nem fizetjük vissza az adósságot? Akkor hány forint lesz az euró? Mi lesz a munkahelyekkel? Hogy lesz magyar export? Hogy lehet finanszírozni az államháztartást? Tehát ezer olyan kérdés van, ami nem érzelmi kérdés. Az, hogy menjenek a fenébe, nem egy politikai álláspont. Mi felelősek vagyunk az emberekért. Bármilyen kínos és keserves is, az Európai Unión belül kell a nemzeti érdekeinket képviselni. Nem szabad engedni azoknak, akik az önfeladást akarják elérni, de annak sincs sok értelme, hogy fejjel nekirohanjunk a betonfalnak. Mert amíg még a saját fejünket törjük szét, az egy dolog. De itt az a helyzet, hogy egy nemzetért, egy nemzet életlehetőségéért vagyunk felelősek. Itt pedig nincs helye érzelmeknek, csak a józan racionalitásnak, amely nem a presztízsszempontokat nézi, hanem kifejezetten azt, hogy az adott pillanatban mi az, ami a magyar nemzetnek a legtöbbet használ, anélkül hogy hosszú távú életérdekeinket feladnánk.
– Csak éppen a nemzeti érdek és a nemzeti szuverenitás egyes esetekben ütközhet. Itt van például az, amit az Európai Bizottság kér Magyarországtól. A hitelkeret fejében már három törvény átdolgozását-visszavonását említették is: a jegybanktörvényt, az adatvédelmi ombudsmannak a külön pozícióját, illetve a bírók nyugdíjazásának kérdése. Hogyan döntenek? Megfelelnek nekik?
– A kiindulópont az, hogy nem kell presztízskérdést csinálni a dolgok nagy részéből, ugyanakkor vannak olyan végső valóságok, amelyek nem adhatók fel. Mert ha azokat feladjuk, akkor önmagunkat adjuk fel. Ami soha nem vezetett jóra. Tehát én azt mondom, hogy késznek kell lenni akár a törvény megváltoztatására is abban az esetben, ha bemutatják, hogy melyik törvény melyik paragrafusának melyik része milyen európai uniós értékkel áll ellentétben. A másik pedig, hogy ilyen csak a magyar jogszabályban található. De az nem megy, hogy olyan európai uniós politikusok kérnek számon Magyarországon olyan dolgokat, ami az ő országukban sokkal durvábban van szabályozva. Például a már említett média- vagy az egyházügyi törvény ügyében. A helyzet az, hogy az Európai Unióban az egyházügyi szabályozás lényegesen szigorúbb, mint Magyarországon. Hogy mást ne mondjak, például az ortodox országok egyházügyi törvényeiben vastagon benne van az, hogy az adott egyház lényegében egy privilegizált helyzetben lévő, kvázi államegyház: Romániában a román ortodox egyház, Görögországban a görög ortodox egyház és így tovább. A magyar egyházügyi törvényben olyan mondat nincsen, hogy Magyarországon a katolikus vagy a református egyház államvallás lenne, vagy államegyház. Angol barátaink számon kérték rajtunk, hogy az anglikán egyház miért nincs elismerve egyházként. Megjegyzem, én például támogatom, hogy az anglikánok el legyenek ismerve egyházként, és soha nem mondtuk azt, hogy a jelenlegi 14 egyház mellett ne ismernénk el másokat. Folyamatosan bővülni fog a lista mindazokkal, amelyek megfelelnek a feltételeknek, és amelyeket az Országgyűlés elfogad. Meggyőződésem, hogy az anglikánok ezek között lesznek. De akkor ezzel az erővel én is megkérdezhetném angol barátainktól, hogy ők emberi jogilag helyesnek tartják, vagy elfogadhatónak, hogy ha valaki katolizál egy bizonyos állásban, akkor elveszíti az állását azért, mert a lelkiismereti szabadság alapján katolikussá lesz. Jelen esetben például az angol királynő esetében ez a helyzet. Ha a királynő katolizálna, akkor elvesztené a trónját. Vagy mondok egy másik példát. Franciaországban egyáltalán nincsenek egyházak. Franciaországban a katolikus egyház egyesületként működik. Tehát nem érthető, hogy miért pont a magyar egyházügyi törvényt támadják, amikor az uniós országok tekintetében sokkal kevésbé liberális a szabályozás, mint Magyarországon.
– Talán azért, mert korábban itt kellően liberális volt a szabályozás, például Hillary Clintonnak a kedvenc metodistái is éltek és virultak, most meg hirtelen elveszik tőlük a korábban meglévő státuszt. Tehát míg máshol ezek a jogok korábban sem voltak meg, nálunk most, a rendszer átalakulása miatt egyesek partvonalon kívülre kerülnek, egyesek meg bizonytalan helyzetbe, míg egyelőre csak 14 egyház van elismert státuszban.
– Megint előrebocsátom azt, hogy én személy szerint teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a metodista egyház egyház legyen, hiszen a metodista egyház nyilvánvalóan egy történelmi, protestáns felekezet, amelyikben biztos vagyok, hogy rövid időn belül el lesz ismerve Magyarországon egyházi státuszban. De azért azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy normális állapot volt az, ami Magyarországon volt, hogy háromszázhatvan-valahány egyház volt. Ilyen a világon nincsen.
– Talán az Egyesült Államokban.
– Ott egészen más a helyzet, mert költségvetési támogatás, alanyi jogon való egy százalék, vám-, illeték- és egyéb kedvezmények egyáltalán nincsenek. Megjegyzem, hogy azoknak a felekezeteknek és vallási közösségeknek, amelyek Magyarországon egyesületként működnek, semmivel nincsen kisebb vallásszabadságuk, mint bármelyik Egyesült Államokbeli felekezetnek vagy egyháznak. Nálunk a problémák abból adódtak, hogy 1990-ben egy olyan szélsőséges, nem is liberális, hanem anarchista szabályozás született, hogy ha például mi hárman összeállunk és teszünk egy nyilatkozatot, hogy van száz azonos, mondjuk Szent Mikrofon-hívő, akkor mi hárman megalapítottuk a Szent Mikrofon Egyházát, és ettől kezdve a katolikus egyházzal azonos státuszban vagyunk. Vám-, áfa-, illetékmentesség, egy százalékot át tudjuk utalni, kiegészítő normatívára vagyunk jogosultak, hogy ha mint „egyház” iskolát csinálunk, szociális intézményt, vagy bármit. Hát azért az nem normális dolog, hogy egy kupleráj azt mondhatja, hogy ő termékenységi kultuszt folytat, és nem prostituáltak vannak, hanem papnők, és nem üzleti bevétele van, hanem stólapénze. Az nem normális dolog, hogy egy autójavító kft. azt mondja, hogy jó, hogy egy kicsit raktározza, de ettől kezdve a kipufogócsöveket mint kegytárgyakat vámmentesen forgalmazza. Azt, hogy ez tarthatatlan volt, józan ésszel nem lehet vitatni. Most az a kérdés, hogy a háromszázhatvan-valamennyiből 14 legyen vagy 30. De ez a 14 is sokkal nagyobb szám, ha tetszik, liberálisabb, mint számos európai uniós országnak az egyházügyi szabályozása, és érdekes módon azokat nem támadják. És emiatt megismétlem: konkrét törvénypontokra mutassanak rá, amelyik nem tetszik, de az nem megy, hogy sok uniós országban sokkal szigorúbb a törvény.
– Akkor ez azt jelenti az IMF-tárgyalásokra vetítve, hogy az asztal egyik oldalán azt várja Fellegi Tamás, vagy aki magyar részről tárgyal, hogy akkor fiúk, mutassátok nekem, itt van előttem a törvény, és akkor nézzük át tematikusan, hogy mi az, ami rossz? Ez hogy néz majd ki a gyakorlatban?
– Az uniónál és az IMF-nél is annak kell lenni a kiindulópontnak, hogy nekik le kell tenni azt, hogy ennek a törvénynek ezen pontjának ez a része ezzel meg ezzel ellentétes.
– Na de ezt elképzelhetőnek tartja az elmúlt másfél év fényében? Amikor ha végignézek egy bármilyen brüsszeli parlamenti tudósítást, minden konkrétum nélkül támadják a törvényeket. Azt gondolja, hogy most előszedik majd a konkrétumokat? Eddig titkolták?
– Azt ígérték, hogy ezt le fogják tenni az asztalra. Ameddig nem mondják meg, hogy konkrétan mi nem tetszik, akkor azt hogy tudnánk megváltoztatni?
– De az a helyzet, hogy nem ugyanolyan pozícióból tárgyal az unió meg Magyarország. Mert mi kérünk pénzt, ők meg vagy adnak, vagy nem.
– Azért az unió sem tehet meg bármit. Azért az a helyzet, hogy ott is vannak szabályok. Ott is ki kell állni azért az emberek elé. Nem úgy megy, hogy néhány brüsszeli bürokrata úri jókedvéből vagy különböző érdekeltségből kifolyólag bármit megtehet. Egy tárgyalás nem történhet másképpen, mint hogy be kell mutatni, mi az, amit sérelmeznek. Ugye azt ígérték, hogy ezt pár napon belül megteszik. Ezt mi meg fogjuk vizsgálni, ha igazuk van benne, akkor szerintem nem kell presztízskérdést csinálni, akkor meg kell változtatni – de akkor a helyzet a következő: vagy mindenki, vagy senki. Tehát hogyha Magyarországnak változtatnia kell, akkor ugyanígy kell tennie a többi uniós országnak is, ahol ilyen a szabályozás.
– Ki kell állniuk az emberek elé, mondja. Igen, de nem a magyarok elé kell kiállniuk. A saját választóik elé kell csak, akik azt olvashatták az elmúlt másfél évben, de főleg az elmúlt hetekben, hogy itt egy, a 30-as évekbe visszacsúszó ország van. Az ottani közvélemény már be van hangolva. Olyan cikkek szinte nem is jelennek meg, amelyek Magyarország mellett szólnának. Azért ez valahol a magyar diplomáciának a kudarca, hogy a konzervatívnak nevezett Die Weltben is Magyarország-ellenes cikkek jelennek meg, a másik álláspont pedig nem. Ezen miért nem tudnak változtatni?
– Azt gondolom, hogy sokkal erőteljesebben kellene válaszolni a Magyarországot ért gyalázkodásokra és rágalmakra. Ha kell, ugyanúgy, ahogy az ellenfeleink és ellenségeink megfizetnek újságírókat, nekünk is kellene elhelyeztetni cikkeket. Személy szerint próbálom elérni azt is, hogy a határon túli magyarságból az, aki megfelelő pozícióban van, írjon cikkeket. Emellett a nagykövetségeinknek is sokkal harcosabban kellene fellépniük, akár helyreigazítás és egyéb cikkek formájában. De azért a következőt látni kell: különböző okokból kifolyólag a német sajtó a legellenségesebb. Ebben a rasszistázásban nyilvánvalóan van egyfajta történelmi felelősségáthárítás is, tudatosan vagy tudattalanul. De más a sajtó, pláne a bulvársajtó, és más dolog az, amikor az Európai Uniónak vagy akár az IMF-nek kell egy álláspontot képviselnie. Ott azért nem lehet megtenni azt, hogy pusztán politikai lózungok hangozzanak el.
– Ha már a sokkal harcosabb hangot sürgette: nem gondolja azt, hogy a Brüsszelben élő diplomatáink sokkal határozottabban kellett volna, hogy megszólaljanak például a szlovákiai magyarok ügyében? Mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy hosszú ideje ide-oda tologatjuk azt, hogy mi lesz a Szlovákiában élő magyarok állampolgársági ügyével, és megnyugtató válasz láthatóan még nem született rá.
– Ez a lehetetlen állapot a két szocialista kormány idején alakult ki. A Gyurcsány-kormány és a Fico-kormány idején, és hozzáteszem, hogy a Fico-kormány még különösen terhelt volt a tekintetben, hogy egy virtigli valóban fasiszta párttal, vagy legalábbis fasisztoid párttal volt koalícióban, a Slota-féle Nemzeti Párttal. Ők hozták azt a szlovák úgynevezett ellentörvényt, amely az állampolgárság elvesztésével fenyegeti meg azokat, akik felveszik más ország állampolgárságát. Ez a jogszabály tarthatatlan: részint emberi jogi szempontból, de politikai szempontból is. Mert az a helyzet, hogy ez nemcsak a magyarokat sújtja. Hanem egy csomó olyan echte szlovákot, akinek semmi köze nincs a magyar-ügyhöz. Csak időközben megkapták az amerikai, a kanadai, izraeli stb. állampolgárságot. A választásokig biztos, hogy nem lesz ebben előrelépés. De azért azt is látni kell, hogy a két jobbközép kormány idején, az Orbán-kormány és a Radicová-kormány idején a szlovákok tettek kísérletet ennek a megváltoztatására, csak egy belső árulásból kifolyólag a Radicová-kormány nem tudta ezt az ígéretét megvalósítani. Ráadásul annak a koalíciónak a pártjai egymás riválisai voltak a szavazatokért. Azt gondolom, hogy ha Fico pártja megnyeri a következő választást – ami benne van a pakliban -, akkor Slotát nem fogja még egyszer bevenni. Továbbá azt is érdemes megfontolni, hogy szerintem Robert Fico az európai szocialistáknál szeretne pozíciókat és befolyást szerezni. E tekintetben pedig mind Szlovákiának, mind Robert Ficónak jól jönne a magyarokkal való megállapodás. Egy kétharmados magyar kormány és egy Fico-kormány, bármilyen elvi ellentéteink is vannak, nagyvonalúbb módon tud tárgyalni, mint egy olyan koalíció, aminek állandóan belső harca van.
De azt szeretném hangsúlyozni, hogy mi a magyar állampolgársági törvényt nem fogjuk megváltoztatni. Azért nem, mert egyrészt akkor más is jöhetne azzal, hogy akkor az ő kedvéért is változtassuk meg, másrészt mert ez az állampolgársági törvény minden szempontnak megfelel. Abszolút emberi jogokon nyugszik, és hogy mást ne mondjak, lényegében azonos a szlovák állampolgársági törvénnyel. Szlovákia olyan állampolgársági törvényt hozott jóval előttünk, hogy a világon bárhol lakó szlovák úgy lehet szlovák állampolgár, hogy egy percet nem kell Szlovákiában laknia. A Magyarországon élő szlovákok is – nagyon helyesen – megkaphatják és meg is kapják a szlovák állampolgárságot. Részt vehettek és részt is fognak venni a következő szlovák választásokon, amire egyébként a szlovák állam is biztatja őket, megint azt mondom, hogy nagyon helyesen. Na most hogyha Szlovákia kiterjesztheti a Magyarországon élő szlovákokra a szlovák állampolgárságot szavazati joggal együtt, akkor milyen alapon mondja azt, hogy mi ugyanezt nem tehetjük meg?
– Amikor tavasszal az előző interjút készítettük Önnel, akkor azt mondta nekünk: „megyünk előre, mint a tank”, és példaként hozta fel, hogy az ország elkerülte az államcsődöt, megszabadult az IMF-től; csökkentették az adókat, egyensúlyba hozták a költségvetést, miközben növekedési pályára állították az országot. Emellett még számos vívmányt említett: ezeket azért emeltem ki, mert sok szempontból már megkérdőjelezik őket. Az emberek azt látják, hogy az euró 320 forint fölé kerül, a benzin ára rekordokat dönt. Sokan azt mondják: pokolba a gazdasági meg egyéb szabadságharccal, gyarmatként is – Ön használta ezt a hasonlatot – boldogabban lehet élni, mint hogyha valaki egyfolytában konfrontációban van.
– Az a helyzet, hogy amit elmondtam, az mind tényszerűen igaz.
– Még mindig? Áfaemelés volt, az IMF visszajön, éppen az Önök hívására…
– Nem hiszem, hogy minket lehet felelőssé tenni azért, hogy a német növekedés helyett stagnálás van. Nem hiszem, hogy minket lehet felelőssé tenni azért, hogy az Európai Unió történetének a legnagyobb válságát éli át. Nem hiszem, hogy minket lehet felelőssé tenni Görögország csődjéért, Portugália, Belgium, Olaszország és más országok rendkívül nehéz helyzetéért. Körülöttünk nem várt módon romlottak meg a körülmények. Ehhez pedig nekünk alkalmazkodni kell. Ha nem tettük volna meg mindazt, amit tettünk, akkor Magyarországon már réges-rég államcsőd lenne. Mert hogyha nem csökkentettük volna az államadósságot, akkor most nem ez lenne a mérték, hanem sokkal nagyobb. Ha nem hoztuk volna le a deficitet a felére, akkor már rég bedobhattuk volna a törülközőt. Ha nem csökkentettük volna radikálisan az államigazgatási bürokráciát, ha nem feleztük volna meg az önkormányzati képviselők meg a parlamenti képviselők létszámát – az ehhez kapcsolódó apparátussal és mindennel együtt -, ha mindazokat az intézkedéseket nem tettük volna meg, akkor most már réges-rég államcsődben lennénk. Az, hogy talpon tudtunk maradni és elkerültük Görögország sorsát és a nemzeti érdekeinket érvényesítjük, persze ezer nehézség közepette, az azért van, mert nagyon gyorsan és nagyon határozottan megtettük azt, amit meg kellett tennünk a választások után. Megjegyzem, hogy ezt viszont azért tehettük meg, mert megvan a kétharmados többségünk. Ha Magyarországon nem lett volna kétharmados többség, és nem lennénk – Európában egyébként példátlan módon – olyan cselekvési szabadságban, hogy a parlamentben nagyon gyorsan tudunk reagálni a megváltozott körülményekre, akkor már rég lehúzhattuk volna a rolót.
– A kétharmados többség birtokában és a törvénykezési dömping keretében nem követtek el hibákat? Nem lenne, amit ma már máshogy csinálna?
– Amikor ilyen szintű törvények vannak, mint a közoktatási, a felsőoktatási, az önkormányzati, az alkotmány… amikor több törvényt hoztunk, mint bármelyik évben ’90 óta, akkor aki azt mondja, hogy ebben nincsenek hibák, kapufák, mellérúgások, az nem kerek. Biztos, hogy millió és millió hibát követtünk el. De azt gondolom, hogy stratégiai jellegű, vagy irányvonalbeli tévedés nem volt. Azt tettük, amit tennünk kellett – egy csomó esetben azért, mert egyszerűen nem volt hova hátrálni. Van, amikor az ember nem azért olyan bátor, mert eleve olyan bátornak született, hanem egész egyszerűen azért, mert nincs visszaút. Akkor viszont nincs más, mint sisakrostély le, pajzs föl, lándzsa szögbe, aztán hajrá. Nekünk ezt kellett tenni, amikor átvettük a kormányt. Most harcban vagyunk, tehát ez megköveteli a szükséges fegyelmet és rendezettséget, ugyanakkor mi készek vagyunk a józan tárgyalásokra és a kompromisszumokra is. Van az a mondás, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Nem kell presztízskérdést csinálni a kérdésekből, de lábhoz tett fegyverrel soha nem lesz jó megállapodás. Most ez egy nagyon távoli példa, de hirtelen csak ez jutott eszembe, hogy Magyarországnak itt van az egész trianoni tragédiája. Ha Magyarországon egy Kemal pasa lett volna, mint a törököknél, akkor lehet, hogy hosszú háború van, vér, könny és szenvedés, de Törökország megmaradt… az angolok Isztambulban voltak, a görögök Anatólia közepén. És akkor Kemal pasa összekapta Törökországot vérrel, verejtékkel és könnyel, de megmentette Törökországot. Magyarországon mi történt? Károlyi Mihály meg Linder Béla. Nem mondom azt, hogy nem érték volna területi veszteségek Magyarországot. Na de nem mindegy, hogy ezek a területi veszteségek mondjuk Dél-Erdélyre vonatkoznak, vagy a magyar többségű Észak-Erdélyre. Na most itt is hasonló a helyzet. Amikor harcban vagyunk, akkor sebeket kapunk és vannak veszteségek. De egy dolog biztos, hogy amit a balliberális oldal ajánl, hogy kívülről vezényeljék Magyarországot és lábhoz tett fegyverrel álljunk egy csatába, az öngyilkosság. Csak a nemzeti érdek számít. De ezt akkor tudjuk érvényesíteni, hogy nem fojtjuk magunkba, hanem világgá kiáltjuk – főleg amikor ténylegesen igazunk van. Igen, offenzív kommunikációt kell folytatni, kimutatva, hogy a minket ért támadások miért és mennyiben abszurdak, és milyen hátsó szándékok vannak mögötte, és így folytatni azokat a tárgyalásokat, amelyek a magyar érdekekkel összhangba hozhatók. Azt gondolom, hogy pontosan ezt tesszük. De azt is látni kell mindenkinek, hogy ha most pillanatnyi könnyebbségekért lényegi dolgokat, szuverenitásbeli dolgokat adnánk fel, annak nagyon hosszú távú következménye lesz. Tíz év, húsz év, harminc év múlva. Pillanatnyi nyomáscsökkentésért nem szabad feladni olyan nemzeti érdekeket, amelyeket utólag aztán nem tudunk visszahozni.
(Forrás: mno.hu/lanchidradiohirei)