Különös idegen érzés egy nyolcvanas évekbeli szocialista indusztriál épületben csángálni moldvai viseletű emberek, kalapos rajongók és kézműves vásárfiák között, a karszalag-visszaváltható műanyag pohár–amerikai üdítő tengely pedig némi fesztiválérzést is ad mindehhez. Mégis: bevallottan elsőbálozóként izgulva, de lelkesen vetettük bele magunkat az idei csángóbál forgatagába péntek este – csapatunk másik tagja szerint tavaly többen voltak, és több kézműves is volt. Válság van, na.
Attól is legörbül a szánk, hogy a moldvai gasztronómia nem képviselteti magát, bécsis zsemle és kenyérlángos, amerikai üdítő és sör az van – de magunkra szólunk: ne legyünk már ennyire turisták, ne akarjunk mindent kézzel fogni. Moldvahon szelleme úgyis itt van, és amikor csaknem egyórás késéssel elkezdődik a színpadi műsor Iancu Laura szelíd-édes hangú beszédével – „Isten segedelmével itt vagyunk” –, valami elpattan bennünk, lehullik a morcos pestiség, és jólesően borsódzni kezd a hátunk.
Idén Lakatos Demeter csángó magyar költő emlékének ajánlották a rendezvényt, és ahogy a fülünknek nehéz csángó magyar szavak, szófüzérek zenéjébe beleszédülünk; ahogy az ütőgardon muzsikál a hamiskás prímással; ahogy a klézseiek valódi és élő táncot járnak – nem a művházak kicsit ál-élő módján –; ahogy Lakatos Demeter önéletírás-verseinek részletei elhangzanak; hát úgy fúj meg minket a Szeret völgyének levegője: az élet. A színpad reflektorfénye csak a felszín, mögötte ott van minden, amitől lélektől lélekig ér az este.
Fanyalgásunk mit sem ér, a lélektelen csarnok élettel telik meg ilyenkor, a pörgős, jól összeállított színpadi műsor innen-onnan felvillantott szavai, hangjai, érzései magukkal sodornak és fejbe kólintanak: a hatvanezres csángóság él és lélegzik, pedig magyarnak maradnia mindennapi küzdelem innen jó messzire, a Kárpátokon túl.
A csordultig telt nagyteremben ezért nem számít, hogy hamiskás a prímás vagy hogy alig látjuk a klézseiek táncát az előttünk álló nézőktől. Az ő arcukat viszont látjuk. És nem fontos, hogy Lakatos Demeter verseiben a szavak felét nem értjük, mert a lelket akkor is érezzük. És az sem számít, hogy az ilyen alkalmakon mindig van egy kis léleknyugtató kötelességérzet – megmutattuk, bemutattuk, beszéltünk róla, ti meg eljöttetek, láttátok, meghallgattátok, de a holnap már újra ugyanaz, mint ma reggel…
Mert ha sokszor és sokat találkozunk, beszélünk, megmutatunk és látunk, akkor talán egyszer, nemsokára megértjük majd, és segítünk is valamiképp, tettel, szóval.
Addig is idézzük Lakatos Demetert, aki az Egy nép című versében ezt írja: „(…) Úgy a csángú níp is létezik, / Igaz, hogy hátra-feli fejlűdik, / Mosztisz maradt a szigín abba, / Ippen, tizenegyedik századba. / Az a szipsíg mu míg létezik, / Mind a fileszek úgy szaparadik; / Akár-milen nehézségbe akad, / Ű mindig magyar érzisvel marad. (…)”
