A magyar államiság céljáról és e cél szolgálatába állított eszközökről szólt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. Minden nemzet csak saját magát adhatja a civilizációk nagy közös egészéhez, ezért a mi magyarságunk is pótolhatatlan része ennek. Felidézte, hogy a történelem viharaiban nemzetrészek szakadtak le az országról, ám a Kárpát-medencében élő magyarság a számítások ellenére fennmaradt. Nem tűntünk el a történelemből, ám csak akkor őrizhetjük meg nemzeti örökségünket, ha – minden asszimilációs törekvés ellenére – annak a jövőben is része marad a határon túli magyarság.
Emlékeztetett, hogy az új parlament első döntése volt, hogy kiterjessze az állampolgársági kört a határon túli magyarságra, s ezzel megteremtette a nemzet közjogi újraegyesítését. Ez pedig lehetőséget ad arra is, hogy a kulturális kötelékeket is szorosabbra fűzzük.
Ez az országzászló a magyar megmaradás szimbóluma. A mi feladatunk pedig az, hogy személyes szálakkal szőjük át az összetartozásunk zászlaját. Utalva a mai napi megemlékezések eredőjére, megemlítette, hogy trianoni békediktátum nem történhetett volna meg, ha külső ellenségeink és a belső ellenség nem talál egymásra. Mint mondta, a mai nap a csodálat napja is lehetne, hiszen az, hogy a nemzet mindezt túlélte a megmaradni akarás bizonyítéka. Amikor az országot a török hódoltság idején három részre szakították, az erdélyi fejedelemség mentette át a regnum gondolatiságát, a magyar nyelvet és az udvari hagyományokat. Ígéretet tett arra, hogy a magyarság megmaradását, földrajzi helytől függetlenül minden állami eszközzel támogatni fogják.
Csak elvétve adatott meg, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság szabadon, őszinte örömmel tehessen hitet a nyelvi közösségünkben megjelenő összetartozásunk mellett – mondta Bús Balázs ünnepi beszédében, külön köszöntve mindazon megjelenteket, akik a III. kerületben tettek az elmúlt időben állampolgársági esküt. Ők, majdnem kilencszázan a nemzeti köteléken túl már a helyi közösségrészévé is váltak – tette hozzá.
Felidézve az 1930-as és a ’40-es évek első felének országzászlót állító eseményeit, rávilágított a bécsi döntések kínálta jogos revízióra, illetve e korra vetülő veszélyes gondolatok térnyerésének máig kísértő traumájára is.
Úgy fogalmazott, “mai nappal lezárunk egy történelmi fejezetet, s egyben az országzászló által képviselt szimbolika új tartalomára irányítjuk a csillaghegyiek, és minden megérteni akaró honfitársunk figyelmét. A most felavatott emlékpont már nem elsősorban a keserűség érzését hordozza, így nem is lehet a múltba merengők önemésztésének zarándokhelye. A Kárpát-medencei magyarság lelki és szellemi újraegyesítését akadályozó országhatárok ugyanis már leomlottak, s június negyedike immár a nemzeti összetartozás élményét kell, hogy elősegítse.” Kiemelte Óbuda XIX. századi történelmének példáját, mely azt mutatja, hogy az összetartozás, a másik boldogulásának segítése e korban magától értetődő volt németek, zsidók és magyarok között. Az óbudai befogadó közösség számára természetes volt a kulturális és vallási különbözőség elfogadása, ebből következően pedig értelmezhetetlen a nacionalista szembenállás. Határozottan kijelentette, a Trianont övező indulatokra, és a magyarságukat erőszakosságig demonstrálni kész bajkeverőkre éppen ezért nincs szükség.
Az ünnepi beszédeket követően az egyházak képviselői mondtak áldó szavakat, majd az Óbudai Népzenei Iskola oktatói és tanulója által előadott népdalok, illetve Juhász Gyula Trianon című verse tette a megemlékezést teljessé.
(Forrás: obuda.hu)
