A másik terület, amiről szólok: a közjogi vonatkozások, az alkotmányos helyzet értelmezése, beleértve az államformának a kérdését is. Itt a sajátos érintettségem az, hogy országgyűlési képviselőként hangsúlyosan részt vettem az új Alaptörvény meghozatalában, ami rendkívüli jelentőségű Mindszenty József alkotmányos önértelmezése és ebből következő értelmezése szempontjából is. Harmadsorban pedig a magyarság megtartása tekintetében, itt a személyes érintettségem az, hogy nemzetpolitikáért felelős miniszterként különösen fontos számomra akár Magyarországon, akár az emigrációban az a szerep, amelyet a hercegprímás jelentett az egyetemes magyarság nemzeti identitásának a megtartásában.
Tehát: a magyar politikatörténet egyik fontos és kibeszéletlen kérdése Mindszenty József és Barankovics István vitája. Ez a vita egyfelől természetszerű volt, hiszen releváns kérdés volt, hogy hogy viszonyul a magyar keresztény politika 1945 előtthöz. Másfelől pedig ez a vita politikai értelemben – következményeit tekintve – szerencsétlen volt, mert megosztotta a keresztény politikai erőket. A vita mögött a két főszereplő beállítottságbeli, karakterbeli különbsége is ott van. Barankovics István természetét tekintve kompromisszumra hajló politikus, aki a lehetőségek művészeteként tekintett a politikára. Mindszenty József hercegprímás pedig alkatát tekintve is a meg-nem-alkuvásnak a szimbóluma volt, Szent José María Escrivá kifejezésével élve: szent hajthatatlanság jellemezte. (Szeretném hangsúlyozni, hogy Barankovics István esetében ez a kompromisszumkészség nem jelentette elvei feladását; ahogy Varga László megfogalmazta: aki a politikában nem tud kompromisszumokat kötni, az szakmailag alkalmatlan, aki pedig elveket ad fel, az erkölcsileg alkalmatlan. Barankovics István nem adott fel elveket, de politikai kompromisszumokra kész volt.) Ez az alkatbeli és beállítottságbeli különbség meghatározta az ő viszonyukat.
Hasonlóképpen kulcsfontosságú volt a politikai helyzet megítélése. Ami – meg kell mondanunk – mindkettőjük részéről illuzórikus volt. Barankovics István hitt a létező szocializmus és a katolikus egyház közötti modus vivendi lehetőségében. Ez illúzió volt. Mindszenty József hercegprímás pedig úgy gondolta, hogy nyugati beavatkozás lesz Magyarországon. Ez pedig Jalta után egész egyszerűen a helyzet – politikai értelemben – téves megítélése volt. A politikai illúzióknak mindkettőjük személyes és politikai életében súlyos következményei lettek. Barankovics István tekintetében az emigráció, Mindszenty József hercegprímás tekintetében pedig a börtön és az emigráció.
Sajátos feszültség volt köztük a keresztény állameszme kérdésében. Barankovics István a kereszténydemokrata állameszméből indult ki, De Gasperihez és Adenauerhez hasonló, és a magyar viszonyoknak megfelelő felfogásából, amit sajátosan színezett az a gondolata – amit ő különösen aktuálisnak gondolt a modus vivendi tekintetében -, amikor ő az evangéliumi szocializmusról beszélt.
Mindszenty József hercegprímás az állameszmét alapvetően a történelmi magyar alkotmányból eredeztette. Ebből kifolyólag a két felfogás természetszerűleg nem ellentétben, de feszültségben volt egymással.
Magának a keresztény politikának a tekintetében Barankovics István a világnézeti párt felfogása mellett volt. (Megjegyzem, a magyar De Gasperi vagy Adenauer lehetett volna, ha nincs szovjet megszállás.) Mindszenty József hercegprímás pedig ragaszkodott ahhoz, hogy az adott történelmi szituációban a keresztény párt a hierarchia közvetlen irányítása alatt álljon. Tanulságos – ami részint a Prímási Levéltárban, részint a Piarista Rend Levéltárban, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található, továbbá Varga László visszaemlékezéseiből ismert – az a tárgyalás, ami a magyar keresztény politika történetének talán a legfontosabb – sajnos eredménytelen – tárgyalása volt a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt és a hercegprímás által vezetett hierarchia között.
A hat pontból az első a pártprogram kérdése volt. Barankovics István filozófiailag a modern kereszténydemokrata, keresztényszociális felfogásából indult ki, aktuálpolitikailag pedig abból az illúzióból, hogy lehetséges a jó viszony egy nem kommunista Magyarország és a Szovjetunió között, és egyfajta modus vivendi köthető a katolikus egyház és a létező szocializmus között. A hercegprímásnak más elképzelései voltak. Ő a történelmi alkotmányra helyezett volna nagyobb súlyt, aktuálpolitikailag pedig az ellenállásra. Végül abban maradtak a Demokrata Néppárt programja tekintetében, hogy azt kiinduló pontnak tekintik.
A második pont Barankovics István személye volt. Tudnunk kell, hogy a hercegprímás Pálffy grófot támogatta a keresztény párt elnökének. Barankovics István azt mondta, hogy kész félreállni, ha ez a megállapodásnak a feltétele.
A harmadik, hogy a keresztény párt sajtójának a főszerkesztője maradjon Barankovics, de a hierarchia által kijelölt szerkesztőbizottsági grémiummal együtt szerkesztik a lapot.
Ahol éles konfliktus volt, az az, hogy a hercegprímás a Végrehajtó Bizottság, tehát a párt vezetése (Varga László szerint pedig a felálló demokrata néppárti képviselők) tekintetében ragaszkodott ahhoz, hogy 40 százalékát a Demokrata Néppárt, 60 százalékát a hierarchia jelölje.
De a legsúlyosabb ütközés az 5. pont volt, amelyik úgy szólt, hogy egyházpolitikai és világnézeti kérdések tekintetében, amelyek akár csak távolról is érintik ezeket a kérdéseket, a párt elfogadja a hierarchia irányítását. Barankovics István azt mondta, hogy ezt csak abban a formában és megfogalmazásban tudja elfogadni, hogy a hierarchia iránymutatásával harmóniában. Érdemes idézni Barankovics Istvánt: „hit és erkölcs dolgaiban feltétlenül engedelmes hívei vagyunk az Egyháznak, illetve az Apostoli Szentszéknek, egyébként pedig a politika terén azzal a szabadsággal élünk, melyet az Apostoli Szentszék minden katolikusnak biztosít”.
Kimondhatjuk, hogy az adott helyzetben mindkét álláspontnak volt racionalitása, és mindkét álláspont legitim volt. A magyar politika történetének nagy szerencsétlensége, hogy ebben a kérdésben nem sikerült – talán nem is lehetett – kompromisszumot teremteni. De mindezek mögött egyházi szempontból volt egy sajátos és döntő dolog, amitől Mindszenty hercegprímás kezdettől fogva tartott, Barankovics István pedig élete utolsó beszélgetésében Rákosi Mátyással szembesült: az, hogy a Kommunista Pártnak szándéka volt egy Rómától független „magyar katolikus egyház” létrehozása. Ez volt az a pont egyébként, amikor Barankovics István elhatározta, hogy emigrál. Az ő saját szavaiból idézek: „Rákosi 1949. január 25-én erkölcsi öngyilkosságot követelt tőlem. Ekkor beszéltem vele utoljára, az ő kezdeményezésére, parlamenti dolgozószobájában. A magyar parlamenti szokásoknak megfelelően tegeződtünk, de mint mindig, ha Rákosi fenyegetőzni akart, magázott. Most is. (…) Önök – mondta Rákosi – ugyanazt tették, mint Mindszenty, csak sokkal fondorlatosabban. Mindszentyék és a Néppárt között szabályos munkamegosztás volt. Mindig tudtam, hogy gyűlöli a kommunizmust, de azt hittem, hogy felismeri az egyház és a magyar nép valódi érdekét. A Barankovics Párt azonban nem a népet és nem is az egyházat akarta szolgálni, éppen olyan esküdt ellenségei a népi demokráciának, mint bármelyik összeesküvő, vagy Mindszenty. Mindszenty elnyeri méltó büntetését, bármit csinál a Vatikán, és bármit tesznek az ő külföldi barátai. A Néppárt pedig fel fog oszlani. De nem úgy, ahogyan azt Ön gondolja. És nem akkor, amikor Ön akarja. Az időt és a feloszlás indokait majd én fogom megmondani. (…) Róma Mindszenty jogtalan védelmében durván beleavatkozott a magyar állam belső ügyeibe. A Néppártnak ezért a Vatikánt el kell ítélnie. Természetesen – fejezte be Rákosi – e nyilatkozat megtétele után a Barankovics Párt tagjainak semmiféle bántódásuk nem lesz. A nyilatkozat nélkül azonban nincsen salvus conductus. Én – feleltem – ilyen nyilatkozatot soha nem fogok tenni, amíg a magam ura vagyok. (…) – Ön, úgy látszik, nincs tisztában a helyzetével. – Tudom – feleltem -, hogy csak a lét és a becsület között van választásom. De amíg a magam ura vagyok, a becsületet választom. Erkölcsi öngyilkosságot nem követek el. Rákosi megvetően intett: Ön nem evilági ember. Aztán az ítélethirdetést mintegy befejezettnek tekintve Rákosi egy Rómától független magyar katolikus egyházról beszélt. (…) Ezen az éjszakán határoztam el, hogy megkísérlem a szökést. (…) Sem az emigráns sorsot, sem a hazatérés idejét illetően nem tápláltam semmiféle illúziót. Világosan tudtam, hogy mit vállalok, és tudtam, hogy a magyar nemzet az én egyedüli földi valóságom, és csak egy hazám van, Magyarország. A szökés elhatározása volt életemnek legnehezebb és legkeserűbb döntése. (…) Egyedül a szökés adott esélyt arra, hogy a Néppárt képviselőit, kikkel szemben kötelezettséget éreztem, megvédjem az ellen, hogy belőlük akaratuk ellenére a Rákosi által kívánt nyilatkozatot kikényszerítsék, vagy nevükben kiadják. (…) És végül egyedül a szökés adott lehetőséget arra, hogy a nemzeti katolikus egyház tervét leleplezve ettől a kezdeményezéstől a kormány kedvét elvegyem. Szökésem sikerült, és ezeket a célokat el is értem. Én az emigrációba nem önként jöttem, én az emigrációba kényszerültem.”
Azt gondolom, hogy ez az emigrációs sors az, ahogy végül is a két politika illúzióiban, de tiszta szándékában és a kereszténységért és a nemzetért végsőkig való elkötelezettségben összeért, megadja annak a lehetőségét, hogy a magyar nemzeti panteonban együtt tiszteljük Mindszenty József hercegprímást és Barankovics Istvánt. Valahogy hasonlóképpen, mint ahogy a nemzeti panteonban együtt van Kossuth Lajos, Széchenyi István és Deák Ferenc.
És most van itt az alkalom és a pillanat, amikor annyi évtized vitája után Barankovics István pártjának a nevében fejet kell hajtanom Mindszenty József hercegprímás előtt.
A második terület, amiről szólni szeretnék, az a magyar közjognak, a magyar alkotmányos helyzetnek a kérdése. Hiszen Mindszenty József hercegprímás szerepvállalásának megértése nagymértékben függ ettől. Mindszenty József mint Magyarország hercegprímása a történelmi alkotmányból eredeztette társadalmi, közjogi helyzetét és felelősségét. És itt van az a pillanat, amikor megkerülhetetlen, hogy kitérjünk az államformának a kérdésére. Keresztény alapon mindkét államforma – akár a királyság, akár a köztársaság – legitim. Barankovics István ezt úgy fogalmazta meg: „a keresztény állameszme, amelynek magyar formában való megvalósítása pártunk programja, épp úgy megvalósítható köztársasági, mint királysági államformában. A keresztény állameszmét sem a királysággal, sem a legitimizmussal azonosítani nem lehet és nem szabad. A keresztény állameszme egyik államforma mellett vagy ellen sincs elvileg lekötve. Mi az államformát kizárólag a politikai célszerűség kérdésének tekintjük. Ezért pártunk nem is teszi pártkérdéssé azt, hogy tagjai melyik államforma mellett vagy ellen foglalnak állást.” Főleg a korábbi évtizedek – de a napjainkban is felmerülő – vádaskodások tekintetében fontos egy distinkciót tennünk. Más dolog a történelmi alkotmányból következően a Magyar Királysághoz való ragaszkodás, és más dolog a trón betöltésének a kérdése. (Nyilván nem most van itt az alkalmas hely és idő, hogy a szabad királyválasztás vagy a legitimista álláspont, az örökös királyság történelmi kérdésébe bonyolódjunk.) De a királyság mint államforma és a trón betöltése között lényegi különbség van, és ezt a lényegi különbséget a hercegprímás meg is tette.
Mindszenty álláspontja az volt, hogy – ha egyáltalán az államforma kérdésessé tehető, akkor is – az államformáról csak legitim parlament vagy népszavazás dönthetne, és miután ilyen nem volt, a Magyar Királyság közjogi valóság. Ebből következett az ő közjogi szerepvállalása. Nyilvánvaló, hogy idegen megszállások idején nem beszélhetünk szuverenitásról és legitimitásról. És az is tény, hogy elméletileg 1949-ig még az akkori rendszer rendszerében is a történelmi alkotmány érvényben volt. Ebből két dolog következik. Alkotmányos szempontból, ha lett volna a szuverén Magyarországnak legitim parlamentje, amely megváltoztatja az államformát, a hercegprímás – noha nem értett volna vele egyet, mivel a királyság és ezen belül Ottó főherceg híve volt -, de vélhetően elfogadta volna ezt a döntést. Azonban ilyen nem volt. Politikai szempontból pedig a hercegprímás nagyon pontosan látta, hogy az akkori körülmények között az ezeréves magyar királyság feladása, vagyis a köztársaság, a népköztársaságnak az előszobája, ez pedig a kommunista diktatúrába fog torkollni. Pontosan ez történt. Az ő közjogi szerepének a megértése szempontjából kulcsfontosságú az a mondat, amit beiktatásakor üzent Dálnoki Miklós Bélának, aki az Ideiglenes Kormány feje volt. A mondat tömörségében is rendkívül pontos: „Az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll”. Ennek alapján tette meg óvását, amikor tudomására jutott, hogy a Nemzeti Ideiglenes Kormány a királyság megszüntetését tervezi. A következőképpen reagált erre: „Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közeljövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak, és ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások – több mint kilencszáz éven át – állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen.” Tehát az ő alkotmányos alapállása az volt, hogy őneki az érvényben lévő történelmi alkotmányból kifolyólag vannak kötelességei. Ez alkotmányosan igaz is. Hiszen a koronás magyar király halott. A kormányzó megpuccsolva (nyilvánvaló, hogy a „nemzetvezető”-féle hatalomátvétel illegitim). A kormányzó-helyettes halott. Nádor nincs. Ebből pedig az következik, hogy a prímás valóban az első alkotmányos közjogi méltóság az országban, amint azt az 1937. évi XI. törvénycikkely kimondja. Az Országtanácsból akkor egyedül ő maradt: a hercegprímás, Mindszenty József.
Összefoglalólag – mindenfajta szekularista dogmával szemben – Mindszenty József, Magyarország hercegprímása nem „beleszólt a politikába”, nem valami anakronizmus volt az ő alkotmányos álláspontja, különösen nem valamifajta hiúság, hanem egész egyszerűen az alkotmányos rendnek megfelelő állampolgári kötelességét teljesítette. Ami egyébként politikai értelemben két megszállás után, illetve alatt, maga volt a remény alternatívája. És most van itt az a pillanat, hogy Magyarország Alaptörvényéből néhány mondatot felolvassak: „Mi, a magyar nemzet tagjai az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: (…) Tiszteletben tartjuk történelmi alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát, és a magyar nemzet egységét. Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. (…) Nem ismerjük el az 1949 évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét. (…) Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-tól az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, ebből egészen egyszerűen az következik, hogy Magyarország új Alaptörvénye alkotmányos értelemben igazolta – ha tetszik -, rehabilitálta Mindszenty József hercegprímás alkotmányos felfogását.
A harmadik terület, amiről röviden szeretnék szólni Önöknek, az Mindszenty Józsefnek a magyarságot megtartó ereje. Erkölcsi tartás tekintetében például, amíg Mindszenty József élt, addig ő önmagában jelentette és jelezte a békepapság illegitim voltát. Ő volt akár Magyarországon, akár az emigrációban az erkölcsi iránytű. Ezt evidenciaszerűen bizonyítja Máriazellből való hazahozatala, az, hogy nem lehetséges rendszerváltás Magyarországon Mindszenty József hercegprímás hazatérte nélkül. Akár magyarországi szereplései, akár az emigráció idején tett útjai, tanították a kereszténység és a magyarság egymásra irányultságát, így Mindszenty József lelkisége a nemzeti identitás megtartását is jelentette. Az ő feltétlen tekintélye, szimbolikus volta a világban olyan büszkeséget adott az emigráció magyarságának, ami a nemzeti identitás megőrzését és ez által az asszimilációtól való megmenekülést jelentette nemzedékeknek.
És szólnunk kell még a hercegprímás életpéldájának egy olyan egyetemes üzenetéről, ami itt nekünk Közép-Európában különösen fontos. Mindszenty Józsefet üldözték a nácik, és üldözték a bolsevikok. Ő ellent mert mondani a nácizmus idején a barna diktatúrának, és ellent mert mondani a kommunizmus idején a vörös diktatúrának. Ezért ő személyében szimbolizálja, hogy a náci és a bolsevik ideológia lényegileg hasonló, és mind a két ideológia természetéből eredően keresztényellenes és neopogány. És ezért az ő személyében, az ő személyes sorsában be lehet mutatni, hogy a nácizmus és a bolsevizmus, mert istentelen, tehát embertelen, és mert embertelen, ezért istentelen. Antikrisztiánus és neopogány. Példája annak – aminek ma is üzenete van -, hogy azért, mert nem szeretjük a nyilasokat, még nem kell szeretnünk az ávósokat, és azért, mert nem szeretjük az ávósokat, még nem kell szeretnünk a nyilasokat! Európa tekintetében pedig az a helyzet, hogy ha nem lett volna Mindszenty József hercegprímás, és nem lett volna az ’56-os forradalom, akkor bizony ez a Nyugat-Európa akár Itáliában, akár Franciaországban könnyen belecsúszott volna az eurokommunizmusba. Tehát az, hogy Nyugat-Európa megmenekült a kommunizmustól, hogy a nyugati polgárok szeme felnyílt a kommunizmus természetét illetően, ebben meghatározó szerepe van Mindszenty József hercegprímás és az ’56-os forradalom vértanúságának.
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! A magyar állam természetszerűleg világi jellegű valóság. Ebből következően nyilvánvalóan nem illetékes szakrális kérdésekben. Azonban a magyar emberek akaratának a képviselete természetes kötelezettsége a világi államnak. Ilyen értelemben a magyar emberek jelentős része akaratának a kinyilvánításaként és képviseleteként legitim módon szorgalmaztuk és szorgalmazzuk a Szentszéknél Mindszenty József hercegprímás boldoggá avatását.
A magyar nép sensus fidei-je, hitérzéke alapján kimondhatjuk, hogy Mindszenty József, Magyarország vértanú hercegprímása számunkra szent!
(Elhangzott a Mindszenty József a magyarság lelkiismerete című, a Terror Házában tartott konferencián, 2012. szeptember 21-én.)
(semjenzsolt.hu)
