A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint össznemzeti paradigmaváltás kezdődött a családpolitikában az anyasági támogatás állampolgársági alapon történő kiterjesztésével.
Semjén Zsolt csütörtökön, a Családok budapesti világtalálkozójának első napján arról beszélt, Magyarország nem kívánja a határon túli magyar közösségek csökkentése révén orvosolni Magyarország népesedési problémáit, mert az ellenkezne az egységes magyar nemzetről tartott hitvallással.
Arról is beszélt, hogy Erdélyben az elvándorlás, a Felvidéken az asszimiláció, Kárpátalján pedig a természetes fogyatkozás a magyar népesség csökkenésének a jellemző oka.
Kitért arra is, szerinte a kisebbségben élő magyarok számának “botrányos mértékű csökkenése” az indokoltnál jóval nagyobb arányú, és ezért a trianoni utódállamokat politikai és morális felelősség terheli.
A miniszterelnök-helyettes a határon túli magyar közösségeknek nyújtott kormányzati támogatásokat felidézve azt hangoztatta, azok nemcsak e közösségek gazdasági, hanem demográfiai gyarapodását is szolgálják.
Semjén Zsolt a világtalálkozó kettős céljának nevezte, hogy tartalmas szakmai vitát folytassanak a hazai és az európai népesedési krízisről, másrészt, hogy szervezetten kiálljanak a család és az élet alapértékei mellett.
Emlékeztetett arra, hogy Magyarország népessége 1981 óta csökken, ez azonban már csak a következménye volt a korábbi évtizedeken át tartó folyamatnak. Jelezte, Magyarország az 1,45-ös termékenységi arányszámával az európai középmezőnybe tartozik.
Kiemelte, hogy a népességcsökkenés összeurópai probléma, de annak felismerésében, kezelésében nem egységesek az államok. Magyarország azon kevesek közé tartozik az unióban, ahol a kormány a dominánsnak kikiáltott véleményáramlattal szembehelyezkedve deklaráltan is a családok mellé állt, és a megoldást nem a migráció erőltetésében, hanem a házasságok és a gyermekek számának növekedésében látja – tette hozzá.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Semjén Zsolt beszédét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves résztvevők!
Örömmel tölt el, hogy olyan hallgatóság előtt beszélhetek a családpolitikáról és a népesedési problémákról, amelynek tagjai hasonlóan gondolkodnak a mai nap témáját adó főbb kérdésekről. Amikor az első számú nemzetstratégiai kihívásról, a népességfogyásról, illetve a tartósan alacsony gyermekvállalásról beszélünk, a sikeres diskurzus legfontosabb előfeltétele, hogy hasonlóan ítéljük meg az említett problémák súlyát, illetve hogy a fogalmaink azonos jelentéstartalmat kapjanak. Például a családdal kapcsolatosan, ami számunkra egy férfi és egy nő, valamint a leszármazottaik élet- és szeretetközösségét jelenti. Megítélésem szerint ennek a háromnapos rendezvénynek – beleértve ezt a fórumot is – kettős célja van: tartalmas szakmai vitát folytatni a hazai és európai népesedési krízisről, valamint szervezetten kiállni a család és az élet alapértékei mellett.
Hölgyeim és Uraim!
Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország népessége több mint 35 éve folyamatosan csökken. Az 1981-es fordulat, amelynek során a halálozások száma megelőzte a születésekét, azonban már csak a következménye egy hosszú évtizedeken át tartó folyamatnak. Már a történelmi Magyarország népszámlálási jelentéseiben fellelhetjük azokat az aggódó hangokat, amelyek a születések számának csökkenését teszik szóvá, pedig hol volt akkor még a problémák súlya a maiakhoz képest! De felhívták már a közvélemény figyelmét a gyermekvállalási hajlandóság csökkenésére a 20. század első felének népi írói, szociográfusai is. A kommunizmus alatt, illetve a rendszerváltás után pedig olyan személyiségek emelték a közélet fókuszába ezt a kérdést, mint az író Fekete Gyula vagy a társadalomtudós Andorka Rudolf. Nem árt tehát, ha újra rámutatunk: bár Magyarország népessége 1981 óta fogy, a termékenységi arányszám már az ötvenes évek végén az önfenntartáshoz szükséges 2,1-es érték alá esett, egyenes következményeként az említett több évtizedes, hosszú ideig csak csendben zajló folyamatoknak.
Ami azonban korábban még magyar specialitásnak tűnt, arról mára kiderült, hogy világjelenség, legfeljebb mi, magyarok – sajnos – élén jártunk ennek a trendnek. Miközben globálisan még mindig a túlnépesedéstől való félelem uralja a demográfiával kapcsolatos közbeszédet, a legújabb ENSZ-statisztikák szerint 200 vizsgált országból már csak 106-ban, vagyis gyakorlatilag csupán minden második országban éri el a teljes termékenységi arányszám a reprodukciós határértéket. Nyilván senkinek nem okoz meglepetést, hogy a lista első tíz helyét kivétel nélkül afrikai államok foglalják el – ami azonban számunkra ennél sokkal fontosabb, hogy Európában a gyermekvállalási hajlandóság nagyjából a millennium óta immár egységesen alulmúlja az önfenntartáshoz szükséges szintet. Az uniós statisztikai hivatal, az Eurostat adatai alapján azt mondhatjuk, hogy Magyarország a maga 1,45-ös arányszámával valahol a kontinens középmezőnyében helyezkedik el.
Mindent összevetve tehát egy összeurópai problémával állunk szemben, azonban korántsem állíthatjuk, hogy annak felismerésében és főként kezelésében egységesek lennének a kontinens államai. Mint láthattuk, Magyarországon már a kezdeti szakaszában felismerték és néven nevezték a problémát, Nyugat-Európában azonban már korántsem reagáltak ilyen magától értetődően a krízisre. Hazánk azon kevesek közé tartozik az Unióban, ahol a kormány – a dominánsnak kikiáltott véleményáramlattal szembehelyezkedve – deklaráltan is a családok mellé állt, s ahol a népesedéspolitika nem a migráció erőltetését, hanem a házasságkötések és a születések számának növekedését célozza, s nem utolsósorban ahol az alkotmány szintjén támogatják a civilizációs hagyományainknak megfelelő családértelmezést. Nem kívánom részletesen felsorolni az Orbán-kormányokhoz köthető családpolitikai intézkedések sorát. megteszik ezt majd helyettem mások, s egyébként is, Önök minden bizonnyal jól ismerik ezeket, a családi adókedvezményektől kezdve a CSOK-on át az anyasági támogatás határon túli kiterjesztéséig.
A rendelkezésemre álló időt figyelembe véve most elég, ha csupán leszögezem a tényt: a magyar családpolitika európai szinten is legnagyvonalúbbak közé tartozik, hiszen GDP-arányosan az OECD-átlag kétszeresét költjük a gyermekvállalás ösztönzésére. Ugyanakkor, mint említettem, elutasítjuk azokat a javaslatokat és direktívákat, amelyek a demográfiai kihívásokra adott válaszként – vagy csupán a demográfia ürügyén – idegen kultúrájú migránsok befogadására, illetve letelepítésére irányulnak. Megjegyzem, a jelenlegi migrációs krízis során látványosan megbuktak azok az érvek, amelyek a más civilizációkból érkezett bevándorlókban a munkaerő utánpótlás lehetőségét próbálták láttatni. Nem lenne elegáns, ha most felidézném az ezzel kapcsolatos németországi statisztikákat, még akkor sem, ha ezek az integrációs kudarcmutatók teljes mértékben visszaigazolják a magyar kormány migrációpolitikájának a helyességét.
Végül röviden a szomszédos országokban élő magyarok helyzetére is rátérek, nem csak elvi okokból, hanem azért is, mert az anyasági támogatás állampolgársági alapon történő kiterjesztésével immár a családpolitikában is megkezdődött az össznemzeti paradigmaváltás. A Trianon óta eltelt közel 100 év népesedési mutatóit tekintve nem túl szívderítő az összkép: míg az egyes elszakított területeken a békediktátum előtt általában 30% körül volt az akkori népességen belül a magyarok aránya, a mai értelemben vett Erdélyben már csak 20%, a Felvidéken, Vajdaságban és Kárpátalján pedig 10% körüli ez az érték. A romániai magyarság létszáma népszámlálásonként közel 200 ezer, a Felvidéken pedig több mint 50 ezer fővel csökken, miközben Magyarországon mindeközben nő az őshonos kisebbségek létszáma. Bár mi kinyújtjuk kezünket a szomszédos országok felé, és ahol csak lehetséges, az együttműködést, és nem a konfrontációt keressük, ki kell mondanunk, hogy a kisebbségben élő magyarok botrányos mértékű, az indokolhatónál jóval nagyobb arányú létszámzuhanásáért a trianoni utódállamokat terheli a politikai és a morális felelősség.
A fogyatkozáshoz vezető okok minden szomszédos országban mások: míg Erdélyben elsősorban az elvándorlás, addig a Felvidéken az asszimiláció, Kárpátalján pedig a többségi nemzetéhez hasonló fogyatkozás a létszámcsökkenésért felelős fő komponens. Ugyanakkor felhívom a figyelmet arra, hogy még soha nem folyósított az anyaország olyan nagy állami támogatást a kisebbségi magyar közösségeknek, mint a jelenlegi kormány idején. Ezek a célzott intézményfejlesztési és gazdaságélénkítő támogatások egyaránt szolgálják az asszimilációs folyamatok lassítását és a szülőföldön való megmaradást.
2012-től tematikus éveket hirdettünk meg a nemzetpolitikában, hogy ne csak általánosságban, hanem külön társadalmi célcsoportok szerint fejleszthessük, finomíthassuk a támogatási rendszereket. Ennek megfelelően az elmúlt években olyan szegmensek kerültek a fókuszba, mint a külhoni magyar óvodai nevelés vagy a szakiskolai képzés. Tavaly a fiatal magyar vállalkozók kaptak kiemelt, összesen több mint félmilliárd forintos vissza nem térítendő támogatást, idén pedig a határon túli családi vállalkozások kerülnek a középpontba. Ehhez társulnak még azok a Kárpát-medencei gazdaságfejlesztési programok, amelyekre – ahogy azt Önök nemrég a híradásokból is megtudhatták – összesen 150 milliárd forintot különített el a kormány. Ráadásul tesszük mindezt úgy, hogy közben a jóval korábbi, még az első Orbán-kormányhoz köthető vívmányok is megmaradnak, mint például a státustörvényhez kapcsolódó oktatási-nevelési támogatás. Még egyszer szeretném tehát hangsúlyozni: ezek a támogatások a magyar közösségeknek nemcsak a gazdasági, hanem a demográfiai értelemben vett gyarapodását is célozzák. Lehet, hogy néhány év múlva már egy sokkal optimistább hangvételű beszámolót tehetünk le az Önök asztalára? Bízom benne, hogy így lesz.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterként, miniszterelnök-helyettesként itt tartom fontosnak leszögezni, hogy Magyarország nem kívánja a határon túli magyar közösség csökkentése révén orvosolni a maga népesedési problémáit. Arról van szó, hogy Székelyudvarhelynek, Dunaszerdahelynek, Zentának vagy Beregszásznak ötven-száz év múlva is magyar többségűnek kellene lennie, és szeretnénk azt is, ha a történelmi magyar nagyvárosokban – még ha erőszakkal meg is változtatták közben az etnikai arányaikat – megmaradnának az őshonos magyar közösségek, mert helyi szinten ők biztosítják az ezeréves magyar folytonosságot, ők és leszármazottaik az örökösei, fenntartói a magyar etnikai, demográfiai jelenlétnek. Ha Budapest a határon túli magyarok révén akarná megoldani a maga népesedési problémáit, akkor valójában szembefordítanánk egymással az anyaországi és az elszakított területeken élő magyarok demográfiai érdekeit, és trianoni alapon állítanánk fel fontossági sorrendet magyar és magyar között – ami megengedhetetlen, hiszen ez ellenkezne az egységes magyar nemzetről vallott hitvallásunkkal! A célunk tehát az, hogy amikor népesedésről beszélünk, egységes demográfiai térben gondolkodjunk. A határon inneni és túli magyarok között csupán a kihívások mértékében van különbség: amíg az alacsony gyermekvállalási hajlandóság és a kivándorlás az anyaországi és a kisebbségi magyarok szempontjából egyaránt gondot jelent, addig az utóbbiak esetében egy harmadik demográfiai problémára, nevezetesen a szórványlétből fakadó asszimilációra is megoldást kell találnunk.
Mindent összevetve: nemzetben gondolkodó kormányként azt szeretnék, ha a magyarországi, az elszakított területeken élő, valamint a nyugati diaszpóra részét képező magyar közösségek is gyarapodjanak. A népesedéstudományban használt kifejezéssel élve: biztosítsák a magyarok biológiai és az etnikai reprodukcióját!
Köszönöm, hogy meghallgattak, további tartalmas és hasznos eszmecserét kívánok Önöknek!
(Forrás: MTI)
