Történelmi emlékhelyeink gondozása, ápolása, emlékeink megőrzése közfeladat – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a XVII. Országos Kegyeleti Konferencián szerdán az Országházban.
Semjén Zsolt a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) rendezvényén rámutatott: ennek jelentőségét ismerte el a kormány, amikor a kegyeleti bizottság számára több új feladatot jelölt ki.
Kitért arra, hogy az Országgyűlés az elmúlt időszakban 17 nemzeti és 52 történelmi emlékhelyet hozott létre, a bizottság neve Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságra változott, valamint létrejött a Nemzeti Örökség Intézete, amelynek feladata – túl a műemlékileg védett temetők működtetésén és az országosan mintegy hatezer síremléket számoló nemzeti sírkert védelmén – a nemzeti emlékezet ápolása lett.
A NÖRI létrehozása óta eltelt esztendők eseményei bizonyítják, hogy az intézet “felnőtt a feladathoz” – mondta Semjén Zsolt.
Szólt arról, hogy a trianoni döntés után az utódállamok szinte versengve estek neki mindazoknak az alkotásoknak, amelyek a magyarságra emlékeztettek. A legnagyobb szálkák a szemükben az ezredéves emlékhelyek, a ’48-as emlékművek és a Kossuth-szobrok voltak, és a mai napig nem tudni egészen pontosan, melyek azok az emlékek, amelyek ennek a barbár rongálásnak az idején megsemmisültek.
Hozzátette: volt egy rövid időszak még a II. világháború idején a visszacsatolt területeken, amikor sikerült néhány oszlopot, emlékművet és szobrot visszaállítani, aztán jött 1945, és a helyzet tovább rosszabbodott.
“Ekkor már nemcsak a nacionalista szellemtől vezérelve lerombolt, határon túlra került szobrok miatt kellett sírnunk, hanem az anyaországiakért is. A magyarság szellemiségétől idegen módon, osztályharcos szellemmel pusztították a szobrokat” – fogalmazott.
Rámutatott: az, hogy az emlékek rongálása mennyire idegen a magyar lélektől, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hazánkban az “ellenséges emlékműveket” soha semmilyen bántódás nem érte. Az 1848-49-es szabadságharc osztrák és orosz katonáinak sírjait és emlékműveit a mai napig ápoljuk, kegyelettel gondozzuk a világháború vége felé Budapestet bombázó angol és amerikai pilóták sírjait, és súlyt helyezünk arra, hogy az országunkat megszálló német és szovjet katonák nyughelyei rendben legyenek – sorolta.
“Úgy tartjuk ugyanis, hogy az ellenség csak addig ellenség, míg fegyver van a kezében. Ha megsebesül vagy fogságba esik, már csak ember, ha elesik: áldozat” – fogalmazott, kiemelve: egy nagykorú nemzet “nem lehet hullagyalázó”, hogy ellenségein holtában is bosszút álljon.
Semjén Zsolt azt kérte, tekintsünk emlékhelyeinkre mint az összetartozás jelképeire, vezessük rá az utánunk következő nemzedékeket arra, hogy az elődeink által ránk hagyott ünnepekben rejlenek a nemzet tartalékai. Őrizzük meg őket – mert erőt, büszkeséget és tanulságot jelentenek – a jövő számára – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Radnainé Fogarasi Katalin, a NÖRI főigazgatója úgy fogalmazott: az emlékezet megőrzése magánemberként és közösségi emberként, magyarként egyaránt kötelességünk.
Kötelességünk szűkebb és tágabb értelemben vett környezetünk múltját megőrizni, hogy mindannyian megértsük a jelenünket, és közösen, saját nemzetünk jövőjén munkálkodhassunk – tette hozzá.
Kitért arra, hogy 2018-ban csaknem egymilliárd forintot fordítottak a Salgótarjáni utcai zsidó temető sírhelyeinek megújítására, és mintegy 1,2 milliárdot a Fiumei úti sírkertben végzett munkálatokra. Utóbbiról szólva azt mondta, az több mint egy temető: szoborpark, amelyre rendkívül büszkék.
A főigazgató az elmúlt 5 év egyik legnagyobb eredményének nevezte, hogy elkészült a Nemzeti Gyászparcella adatbázisa, a 21. századi elvárásoknak megfelelő interaktív tartalommal.
Kitért a NÖRI-füzetekre is, amelyek a nemzeti és történelmi emlékhelyeket, a nemzeti sírkertet, valamint a kiemelt műemlékeket dolgozzák fel, mutatják be. Beszámolt arról is, hogy idén jelent meg az a hiánypótló tudományos munka, amely teljességre törekedve mutatja be a 170 éves Fiumei úti sírkert nevezetes síremlékeit, a kötetbe a korábbi tudományos kiadványoknál lényegesen több, összesen csaknem hatezer sírhely került be.
A következőkben teljes terjedelmében közöljük Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédét.
“Tisztelt Boross Péter Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Konferencia!
Hölgyeim és Uraim!
Történelmi emlékhelyeink gondozása, ápolása, emlékeink megőrzése közfeladat. Ennek jelentőségét ismerte el a kormány, amikor a Kegyeleti Bizottság számára több új feladatot jelölt ki. Az Országgyűlés az elmúlt időszakban 17 nemzeti és 52 történelmi emlékhelyet hozott létre. A bizottság neve Emlékhely és Kegyeleti Bizottságra változott, és létrejött a Nemzeti Örökség Intézete, aminek feladata – túl a műemlékileg védett temetők működtetésén és az országosan mintegy 6000 síremléket számoló nemzeti sírkert védelmén – a nemzeti emlékezet ápolása lett.
A NÖRi létrehozása óta eltelt esztendők eseményei bizonyítják, hogy az intézet felnőtt a feladathoz, komoly munkára vállalkozna, aki megpróbálná összegezni az általuk szervezett megemlékezéseket, ünnepségeket.
Hölgyei és Uraim!
Az I. világháború befejezésének centenáriuma jó alkalmat kínál, hogy kitekintést tegyünk a szomszéd államokba, mi is a sorsa ottani emlékeinknek.
A trianoni döntés után az utódállamok szinte versengve estek neki mindazoknak az alkotásoknak, amelyek a magyarságra emlékeztettek. A legnagyobb szálka a szemükben az ezredéves emlékhelyek, a 48-as emlékművek és a Kossuth-szobrok voltak. A mai napig nem tudjuk egészen pontosan, hogy melyek azok az emlékek, amelyek ennek a barbár rongálásnak az idején megsemmisültek.
Volt egy rövid időszak még a II. világháború idején a visszacsatolt területeken, ahol sikerült néhány oszlopot, emlékművet és szobrot visszaállítani. Aztán jött 1945, és a helyzet tovább rosszabbodott. Ekkor már nemcsak a nacionalista szellemtől vezérelve lerombolt, határon túlra került szobrok miatt kellett sírnunk, hanem az anyaországiakért is. A magyarság szellemiségétől idegen módon, osztályharcos szellemmel pusztították a szobrokat.
Hogy az emlékek rongálása mennyire idegen a magyar lélektől, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hazánkban az ellenséges emlékműveket soha semmilyen bántódás nem érte. Tekintsünk például Erdélyre, ahol a Segesvár mellett Szkarjatyin marsallnak, vagy Gyulafehérvárott Losenau ezredesnek, a vár osztrák védőjének az emlékművét a magyar időkben nem rombolták le, és ha ezek ma valamiért porladnak, annak csak az enyészet és az oda nem figyelés az oka. De vannak magyarországi példák is: az 1848–49-es szabadságharc osztrák és orosz katonáinak sírjait és emlékműveit a mai napig ápoljuk.
Kegyelettel gondozzuk a világháború vége felé Budapestet bombázó angol és amerikai pilóták sírjait, és súlyt helyezünk arra, hogy az országunkat megszálló német és szovjet katonák nyughelyei rendben legyenek. Úgy tartjuk ugyanis, hogy az ellenség csak addig ellenség, míg fegyver van a kezében. Ha megsebesül vagy fogságba esik, már csak ember, ha elesik: áldozat. Egy nagykorú nemzet nem lehet hullagyalázó, hogy ellenségein holtában is bosszút álljon.
Ezt a szokásunkat a II. világháborús szovjet emlékművek esetében is megtartottuk. Különbséget tudunk tenni az áldozatok sírjai, és az önkényuralmi jelvényekkel feltűzdelt, ránk oktrojált emlékművek között. A magyar nép ezeket sem rombolta le. A rendszerváltoztatás után kikerültek a főterekről, és átalakultak az áldozatokra emlékeztető kegyeleti helyekké.
A Sztálin-szobor lerombolása egy nemzet, egy világraszóló forradalom kifejező gesztusa volt, itt sem a szoborrombolás maga volt a cél. Gondoljunk csak bele: hol van még egy nemzet, amelyik fel tud mutatni egy olyan szoborparkot, mint mi Dél-Budán. Magyarországon a kommunista rendszer ránk erőltetett szobrait és emléktábláit összegyűjtöttük egy skanzenbe, hogy emlékeztessék az utódokat: nézzétek, az a korszak ilyen volt!
Emlékhelyeink tekintetében szinte naponta hallhattunk híreket rongálásokról, a téli hadjárat emléktábláit hiába teszik a helyére, újra összetörik őket. A rozsnyói Kossuth-szobor áll ugyan, de folyamatos atrocitások érik. A háborús emlékművekről – legyenek azok köztéren vagy temetőben – eltűnnek a turulmadarak és más jelképek. A nacionalista indíttatású pusztításokon túl a nemesfémgyűjtők működése is felerősödött, szomorú példa erre a Rákóczi-szobor legutóbbi esete.
Mindehhez jön még a fájdalmas felismerés és döbbenetes tapasztalat, hogy az emlékművet nemcsak eltüntetni, hanem átformálni is lehet: a szepesváraljai temetőben a branyiszkói csata honvédjeinek emlékművét egy fej- és sisakcserével szlovák emlékművé alakították át. Évtizedekig ugyancsak szlovák hősi emlékműként szolgált a szepesszombati honvéd emlékmű is, de ezt legalább sikerült visszaállítani, és ma a város szépen felújított főterén áll, visszakapva eredeti tartalmát.
Disszonáns politikai felhangok között zajlott a század elején az aradi emlékmű visszaállítása. Komoly diplomáciai és politikai csatározások után – ha nem is eredeti helyén – avatták fel újra. Kolozsvárott magyar–román összefogással állították fel ismét Fadrusz Mátyás-szobrát, igaz, avatási előkészülete nem volt mentes a politikai csatározásoktól.
A Partiumban két Kossuth-szobor is visszakerült a helyére, a Székelyföldön pedig nem múlik el év anélkül, hogy ne állítanának vissza eredeti helyére – a századfordulóra emlékeztető ünnepi hangulatban – egy-egy Trianon után eltűntetett magyar emléket.
Mindezek hangulatát a nemrég elhunyt Sylvester Lajos sorai érzékeltetik:
„Minek ennyi szobor, emlékház? – kiabálta buta dölyffel a ’89-es fordulat után az egyik „titán”. Mennyi utat, hidat lehetne építeni ezekből a pénzekből… A bakancstalpak alá igen, de a lelkek felé nem. Amikor ez a nép senki segítségére se várva, tömegesen építeni kezdte a maga emlékműveit, állítja vissza a régieket, ezen lehet igazán lemérni, hogy mit jelent számára az idekötő múlt erős gyökérzete. Természetesen kellenek az utak, a hidak is. De ezek önmagukban rossz irányokba is vezethetnek.”
A Délvidéken bizonyos fokig könnyebb a helyzet, ha szép lassan is, de szabadon lehet már újabb emlékműveket állítani. Amit megtehettek a jó szándékú emberek, azt megtették. Elmenekítették, eldugták a rombolás elől a féltve őrzött relikviákat. A bácskossuthfalvai Kossuth-szobrot például egy padláson találták meg, és 1989-ben a szabadkai múzeumba vitték. Majd egy gyors huszárvágással készítettek egy talapzatot, és a városban jugoszláv és magyar zászlók között avatták fel.
Kárpátalján, sőt ha egyre keletebbre megyünk, Ukrajnában szinte mindenütt áll egy szovjet hősi emlékmű. Ez általában egy orosz katona, kezében gépfegyverrel. De van, ahol mellé került Szűz Mária szobra is, sőt Dolhán például mindezek kiegészítéseként a Rákóczi-szabadságharc turulmadara is. Végre egy kis szürrealizmus – ahogy Illyés Gyula mondta.
Ne feledjük, az első határainkon túli lerombolt millenniumi emlékművet éppen Kárpátalján állították vissza. Így a munkácsi vár bástyáján újra ott áll a kiterjesztett szárnyú turulmadár, még ha az utóbbi időben felerősödött ukrán nacionalisták szeretnék is eltüntetni.
Tisztelt Konferencia!
Tekintsünk emlékhelyeinkre, mint az összetartozás jelképeire, vezessük rá az utánunk következő nemzedékeket arra, hogy az elődeink által reánk hagyott ünnepekben rejlenek a nemzet tartalékai. Őrizzük meg őket – mert erőt, büszkeséget és tanulságot jelentenek – a jövő számára!”
(Forrás: MTI)
