Felsőházi terem, november 12.
Boldog az a nemzet, melynek az Úr az istene – olvassuk a 33. zsoltárban. És boldog az a nemzet – tehetjük hozzá –, melynek heroikus, küldetéses, ezeréves történelme van. A kettő összefügg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!
A Mátyás-emlékév kapcsán jöttünk össze, hogy emlékezzünk nagy királyunkra. Gyakran halljuk, hogy felesleges a múlttal foglalkozni, inkább tekintsünk a jövőbe. Sokan a magyar kormánynak is felróják, miért tartjuk fontosnak a múltunkat. Az idő azonban a múlt–jelen–jövő egységében alkot egészet – akár személyes életétünk, akár a nemzetünk tekintetében.
Miért is szükséges visszatekintenünk? Néhány napja hajtottunk fejet mártír miniszterelnökünk, Tisza István halálának, pontosabban meggyilkolásának századik évfordulóján. Tiszával szemben különösen hálátlan volt az utókor, a korabeli országgyűlés néhány nappal a halála után még arra sem volt képes, hogy megemlékezzen róla. Hosszú évtizedeken keresztül elhallgatták, illetve kizárólag negatív kontextusban szóltak róla. Most azonban végre eljött a pillanat, a kormány évszázados sebet gyógyított be, amikor visszahelyezte a magyarság történelmi Pantheonjába.
Ez a példa is azt bizonyítja, mennyire fontos egy nemzet múltja, főleg akkor, ha helyre kell állítani a történelmi igazságot.
Hunyadi Mátyás esetében azonban semmiféle „átértékelés” sem szükséges, hiszen a több mint ötszáz évvel ezelőtti eseményeket a történettudomány feldolgozta, nagy királyunk szerepének és jelentőségének megítélése az évszázadok során szinte semmit sem változott, különböző politikai szándékok nem relativizálták és nem tudták kisajátítani.
Mátyás király alakja irodalmi és néprajzi szempontból is különleges rangot vívott ki magának. Soha senkiről ennyi népmese, monda, anekdota nem született, mint róla az évszázadok során: ő az álruhában a nép közé ereszkedő, a jókat és a szegényeket megsegítő és felemelő, a kapzsikat és gonoszokat megbüntető király.A XVI. századi krónikások, Benczédi Székely István vagy Heltai Gáspár – megszépítő messzeségből – dicsőítik: igazságos, jó, okos, nemzeti uralkodó. Benczédi négysorosa így fogalmaz:
Mátyást mostan választotta
mind ez ország királyságra,
Mert ezt atta Isten nekünk
menyországból oltalmunkra.
Mátyás tehát az Ég ajándéka, aki a nemzet védelmére rendeltetett. És ezzel elérkeztünk a lényeghez: Mátyás legfőbb történelmi jelentősége a keresztény Magyarország és Európa megvédése az Oszmán Birodalom terjeszkedésével szemben.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hogyan lettek a Hunyadiak a keresztény Európa védői?
A várnai csatavesztést követően Vitéz János levelet ír IV. Jenő pápának, amiben Hunyadi János véleményét is közvetítve kifejti, hogy a török fenyegetés veszélye mindaddig fennáll, míg nem aratunk végső győzelmet a mohamedán hadak felett. Itt rögtön összekapcsolja hazánk sorsát az egész keresztény Európáéval. Keserűen írja le, hogy bár egyetemes európai ügyről van szó, a magyarok csak ígéretek tömegét kapták, segítséget viszont semmit.
„Ám arra kérem Istent, ítéljen azok felett, akik ily csúf játékot űztek egy keresztény néppel! Ahány szomszédos fejedelem lakozik körülöttünk: a két moldvai, sőt bulgáriai, jó néhány albán, még a konstantinápolyiak is mindenfelől fegyveres segítséget ígérgettek, és invitáltak: repüljünk úgymond szélnél sebesebben, ők gondoskodnak majd minden egyébről… Megtapasztaltuk a dolgokat úgy, amint nem vártuk, milyen sötét háló az említett fejedelmek barátsága.”
Hunyadit azonban nem rendítette meg a csatavesztés. A püspök a levél végén barátja szavait így tolmácsolja: „Úgy vélem csak bele kell fogni újra, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi határainkat is elveszíthetjük… Végre is szilárdan eltökéltem, hogy ennek az ügynek szentelem életemet, ha kell a halálomat is… ha velem marad az ég malasztja, nem nyugszom, míg hazámról le nem mosom a vereség gyalázatát!”
1453 májusában elesik Konstantinápoly, mecsetté alakítják a Hagia Szófiát, és az utolsó kelet-római császár holttestén tiporva a mohamedán hatalom megjelenik Európában.
Rá közel két évre Frigyes császár birodalmi gyűlést hívott össze Bécsújhelyen. A hazánkat képviselő Vitéz János nem győzte hangoztatni, hogy a török nem csupán Magyarországot akarja elpusztítani, hanem egész Európát fenyegeti. „Miután leigázta a keleti birodalmat, célba vette a te római királyságod koronáit, megszállta Európa vidékeit egészen a Duna határvonaláig, a már régóta ostromlott Magyarország elpusztítására készül, ezután pedig téged próbál majd lerohanni… Hidd el bizton, ő nem csupán a kereszténység egy részének próbál ártani, hanem a katolikus vallást alapjaiban akarja megrendíteni…”
Frigyes persze korántsem érezte annyira drámainak a helyzetet, ami Magyarország számára fél évszázad elmúltával, Mohács után következett be. A bécsújhelyi találkozónak volt egy jelentős eredménye: a magyar követség itt találkozott Kapisztrán Szent Jánossal, itt hallották izzó szónoklatát, és hívták meg Magyarországra.
Nándorfehérvár alá 150.000 főnyi sereggel, 200 hajóval, és 300 ágyúval vonult fel II. Mohamed szultán. A legalább háromszoros túlerővel szembeni győzelem emberileg szinte megmagyarázhatatlan, sajátos események szerencsés összjátéka. Kapisztrán Szent János lelkesítő szónoklatai, sugárzó, szuggesztív hite, ahogy a keresztet felmutatva rohant előre a legnagyobb tűzben, és Hunyadi János vitézsége, személyes bátorsággal párosuló zseniális stratégiai érzéke meghozta a sikert.
Csak a csata utolsó pillanatait szeretném felidézni. Már minden lőszer elfogyott, és a várvédők végső elkeseredésükben égő venyigéket dobáltak a törökök közé, akik megrémültek lángra kapott ruhájuktól, és vad futásnak eredtek. A kereszteseket nem lehetett visszatartani, rázúdultak a túlerőben lévő törökökre, akik még az ágyúikat is hátrahagyva menekültek. Ekkor már Hunyadi is ott állt a hetvenéves ferences szerzetes mellett, aki rendíthetetlenül emelte a magasba a keresztet. Rendtársa visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a végső küzdelem előtt így buzdította a katonákat: „Ó magyarok szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellene ellenségeiteknek!”
Megfordították a török ágyukat, s azok tüzével verték vissza a janicsárjaival új rohamot indító szultánt. A konstantinápolyi templomok harangjaiból öntött török ágyúk végkép eldöntötték a csatát. A török futott, a szultán csak Szófiánál tért magához.
Néhány hét múlva Hunyadi János pestis áldozat lett. Kapisztrán még ott állt az ágyánál, ő még értesült Callixtus pápa öröméről, de nemsokára, éppen október 23-án ő is visszaadta lelkét a Teremtőnek. Mindenesetre hetven évre elvették a törökök kedvét Magyarország megtámadásától.
Callixtus pápa, aki komolyan vette a török elleni küzdelmet, sokat várt Hunyadi János fiának trónra lépésétől. Mátyás levélben biztosította a pápát, hogy a törökkel szemben apja örökségét kívánja folytatni. Folytatta is volna, ha nem ütközik komoly belső ellenállásba. Összeesküvő főurak gyűltek össze Frigyes német császár udvarában, aki természetesen minden támogatást megadott nekik, hiszen szeme előtt csak egy cél lebegett: a jogtalanul eltulajdonított Szent Korona mellé megszerezni a tényleges hatalmat is Magyarországon.
Mátyás váratlan támogatóra lelt a pápai trónon III. Callixtust követő II. Pius pápa személyben, aki megválasztása előtt Frigyes császár titkára volt. A szentatya követe,Carvajal bíboros hosszasan győzködte a császárt: „Kérem Felségedet, hogy ne bántsa ezt a királyt, akit Őszentsége a pápa, ha a szükség kívánná, fegyver hatalmával is kénytelen volna megvédeni, mert elmozdítása a kereszténységre hátrányos következményeket vonna maga után.”
Frigyessel egy időre úgy-ahogy helyre állt a béke, ha borsos áron is, de visszakerült a Szent Korona magyar földre, és 1464 márciusában Székesfehérváron Mátyás koronázását is meg lehetett tartani. Előtte azonban még hadjáratot vezetett a török által elfoglalt Boszniába, és karácsonykor visszafoglalta Jajca várat, kiszabadítva keresztény foglyok ezreit.
Mátyás népszerűsége egyre nőtt Európában. A neves olasz költő, Antonio Coctanzi dicsőítő költeményt írt a két Hunyadiról, Jánosról és Mátyásról, a régi, harcos hagyomány folytatóiról. Mátyás nevében a versre Janus Pannonius pécsi püspök válaszolt. Leírja a boszniai hadjáratot, keserűen sorolja fel Európa országainak közömbösségét, majd Mátyás nevében ígéretet tesz a török elleni háború folytatására:
„…És amit elkezdtem, mindaddig nem hagyom abba,
mígnem a tengeren át űzöm a vad törököt.
Már nem csak népünk hulltát kívánja, az összes
Krisztus-hívőkét szerte a föld kerekén.”
A magyar király keserűen tapasztalja, hogy hiába a lánglelkű II. Pius buzdítása Konstantinápoly visszafoglalására, a török ellenében a nyugati Európában nincs szövetségese. Míg Mátyás Szerbiában a törökkel hadakozott, azalatt egy török hajóhad szállt partra az olasz félsziget déli részén, és elfoglalta Otranto városát, ahol hatalmas vérengzést követett el. Mátyás apósa, Ferdinánd nápolyi király nem bírt a törökkel, és Itáliát rettegés kerítette hatalmába.
Mátyás Magyar Balázs kapitányt küldte segítségül a bajba jutottaknak. A magyarok jó taktikával, heves küzdelemben elfoglalták azt az erődítményt, amely a várost vízzel látta el. A törökök kénytelenek voltak átadni a települést a magyar csapatoknak, és elhajóztak. Magyar Balázs katonáinak több mint a fele elesett a harcokban, de a törökök nem tudták a lábukat megvetni Itáliában.
Az, hogy III. Frigyes már a cseh királyság megszerzése kapcsán is állandó viszályt szított a magyarok és a lengyelek között – gyengítve ezzel a keresztény összefogás lehetőségét – közrejátszott abban, hogy Magyarország a török veszedelemmel szemben magára hagyott volt, sőt nyugat felől állandó veszélynek volt kitéve. E fenyegetettség határait igyekezett Mátyás mind messzebbre tolni hazánk határaitól, amikor bevonult Bécsbe.
Már a XIV. század elejétől megvolt a törekvés a környező országok uralkodóiban, hogy Magyarországot, Csehországot, Lengyelországot – és esetleg Ausztriát is – egyesítsék. Kisebb-nagyobb mértékben mindenkit fenyegetett az akkor már a Balkán nagy részét is uraló Oszmán Birodalom. A hosszú csatározások után 1478-ban Mátyás békét kötött Ulászlóval, megegyezve Csehországon, majd nem sokkal később IV. Kázmér lengyel királlyal is.
Későbbi kutatások kimutatták, hogy Mátyás leveleiben, a német birodalommal és az Itáliával folytatott tárgyalásaiban minduntalan felmerült egy nagy, török elleni támadó hadjárat terve. De hiába a közép-európai béke, erre egymagában Mátyás már nem lehetett képes.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem gyakran ismétli önmagát, ezért a múlt tanulságokkal szolgál a jelenre és a jövőre. Európa mai helyzetét látva két momentum szembeötlő: egyrészt ma is veszélyben Európa keresztény civilizációja, ha nem is az Oszmán Birodalom, hanem az iszlamizáció fenyegetésétől. Másrészt egész Közép-Európa sorsa azon múlik, hogy összefognak-e a térséget alkotó kis államok. A visegrádi négyek örvendetes együttműködése reménységre ad okot.
Idézzük újra Kapisztrán Szent János szavait: „Ó magyarok szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellene ellenségeiteknek!” Úgy tűnik, ma is ez a feladat vár ránk, de most már nem vagyunk egyedül!
Vári Fábián László József Attila-díjas kárpátaljai magyar költő Szellembeszéd (Csontváry Zrínyi kirohanása című festményéhez) című versében így fogalmaz:
„Magyarjaim, ha felemlegettek
úgy négyszázötven esztendők múltán,
legyetek résen. Új áfiummal:
kolduló haddal vonul fel a szultán.”
Legyünk résen, és a Hunyadiak példája, öröksége legyen vezércsillagunk!
(semjenzsolt.hu)
