Kunpeszér, 2019. április 9.
„Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”. Nem hiszem, hogy a jelenlévők között lenne olyan ember, aki még nem hallotta ezt a közmondást. Herman Ottó, a több mint száz éve élt polihisztor, madárvilágunk egyik legkiválóbb ismerője több mint száz olyan magyar közmondást gyűjtött össze, mely a magyar nép madárismeretéről és madárszeretetéről tesz tanúbizonyságot. De nem elég szeretni a madarakat, tenni is kell értük. Hiszen ma már verébből, túzokból is jóval kevesebb van, mint Herman Ottó korában. A körülöttünk élő apró madaraknál, mint amilyen a veréb is, egy-egy odú kihelyezése, a téli madáretetés sokat segíthet, de a magyar puszták legfenségesebb madarát, a túzokot csak nagyon összehangolt védelmi munka mentheti meg.
Aki csak egy kicsit is követi a közéletet, az jól tudja, milyen sokszor és sokat vitatkozunk azon, hogy mely kérdések azok, melyeket egyértelműen nemzeti hatáskörben, és melyek azok, amelyeket más szinten, pl. uniós hatáskörben kell megvitatnunk, eldöntenünk. Abban azonban mindannyian egyetértünk, hogy természeti értékeink megőrzése, s különösen vonuló madaraink védelme elképzelhetetlen nemzetközi összefogás nélkül, legyen szó akár egy olyan rendszeresen vonuló madarunkról, mint a gólya, vagy a túzok, melyet viszont csak a keményebb telek kényszerítenek országhatáron túlnyúló helyváltoztatásra. Éppen egy hete, április 2-án ünnepelhettük, hogy a madárvédelmi irányelv 40 éves lett, sőt ebben az évben ezt a szép „középkort” a vándorló állatfajok védelméről szóló Bonn-i, illetve az európai állat- és növényvilág megőrzéséről és élőhelyeik védelméről szóló Bern-i egyezmény is betölti. Így joggal mondatjuk 40 éve komoly mérföldkő-letétel volt a madarak védelme terén.
Azonban még nem értünk feladataink végére. Gyanítom, hogy a jelenlévők figyelmét nem kerülte el, hogy mekkora közfelháborodást váltott ki nálunk is az elmúlt napokban, hogy Libanonban gólyáinkat pusztítják. Ezen a helyzeten éppen az segíthet, hogy Libanon éppen most csatlakozott a vándorló állatfajok védelméről szóló Egyezményhez. Természetesen nem elég egy elitklubban tagnak lenni, a munkából nekünk is ki kell vennünk a részünket, melynek szép példája ez a mai nap, melyen a túzok védelme érdekében tett erőfeszítéseinket ünnepelhetjük.
Mint tudjuk, a madárvilágot fenyegető egyik legsúlyosabb veszély a szabadvezetékek mentén történő áramütés vagy ütközés miatti pusztulás, amelynek hazánkban becslések szerint akár 30-100 ezer madár is áldozatul eshet évente, és e madarak összesített természetvédelmi értéke meghaladhatja az egymilliárd forintot. E probléma felszámolására jött létre 2008-ban az Akadálymentes Égbolt megállapodás, amelynek aláírói között ma már a természetvédelemért felelős tárca, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület mellett az áramszolgáltatói oldal összes jelentős képviselője szerepel. Tavaly ünnepeltük e megállapodás 10 éves évfordulóját, és ennek során áttekintettük az eddig, közös munkával elért eredményeket és a hátralévő feladatokat. A megállapodás aláíró szervezetei egy közös sajtóközleményt is kiadtak, amelynek részeként 12 pontban fogalmazták meg legfontosabb vállalásaikat. Ezek egyike a következőket mondja ki: „Az E.ON vállalatcsoport, az ELMŰ/ÉMÁSZ Hálózati Kft. és a Nemzeti Közművek vállalja, hogy a területén fekvő kiemelkedő túzok élőhelyek legkritikusabb vezetékszakaszait a következő három év során földkábelbe fekteti.” E vállalás teljesítésének egyik fontos lépcsőjéhez érkeztünk el ma, amikor a Nemzeti Közművek Zrt. az első ilyen, földkábelbe fektetett vezetékszakaszt adja át, amellyel 17,3 km szabadvezetéket váltottak ki. Tudnunk kell azt is, hogy további szakaszok is tervben vannak így összesen 34, 8 km szabadvezeték földkábelbe helyezését vállalta a nemzeti áramszolgáltató vállalat, de a többi középfeszültségű hálózatot működtető cég is hasonló nagyságrendben végez már, illetve tervez a közeljövőben végrehajtani hasonló, légvezetéket földkábelre váltó projekteket a túzokok hazai élőhelyein (ELMŰ-ÉMÁSZ 25 km légvezetéket vált ki a LIFE projektből EU társfinanszírozással és saját költségvetésből, az E.ON 50 km-t vállalt teljesen saját költségvetésből). Így reményeink szerint nemcsak a kiskunsági, hanem a dévaványai és a kis-alföldi túzokok is nagyobb biztonságba kerülnek a következő években. Ezért is örültem, hogy a mai napon nemcsak a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság, hanem valamennyi érintett nemzeti park Igazgatóság is képviselteti magát, sőt Rainer Raab úr is, aki osztrák barátainknál végzi azt az áldozatos munkát, amely segít a burgenlandi-kisalföldi közös állomány megőrzésében.
Miért is fontos ez? A földkábelfektetés hatalmas költségei miatt nem oldható meg az ország összes, madarakra veszélyes vezetékszakaszán, de a legtöbb helyen szerencsére elegendő is az áramütés elleni védelem (pl. szigetelés elhelyezése a légvezetékeket tartó oszlopfejeken), amelyben szintén jelentős előrelépést várunk az áramszolgáltatóktól. Vannak azonban olyan területek, ahol az ott előforduló, különleges madárfajok védelme a vezetékek föld alá helyezését teszi az egyetlen járható úttá. A magyar kultúra, a magyar puszta másik kiemelkedően fontos fajához, a daruhoz hasonlóan a túzok számára is a vezetéknek ütközés (és nem az áramütés) jelent veszélyt, hiszen nagyobb testükkel nehezebben manővereznek, mint a kisebb madarak. Éppen ebben az időszakban, a dürgés idején, a madarak különösen sokat repülnek, a tyúkok és a kakasok is felkeresik az ősi dürgőhelyeket, hogy gondoskodjanak a fajfenntartásról.
Emberi perspektívánkból nehezen érthető, hogy a világos éggel szemben szépen kirajzolódó vezetékeket miért nem veszik észre időben a madarak, de ha az ő helyükbe, a levegőbe képzeljük magunkat, ahonnan a szürke vezetékek a táj sötét hátterével szemben alig vehetők észre, pláne ködben vagy hajnali fényben, akkor mindjárt könnyebb belátni, miért veszélyesek a vezetékek. Nem tudom, hallottak-e arról az új kutatásról, mely bizonyította, hogy költési időben a kanalasgémek szinte 24 órában, tehát éjjel is etetik fiókáikat. E tudást a bekamerázott fészkeknek köszönhetjük. E gyönyörű és sajnos veszélyeztetett madár egyik legnagyobb európai költőállományát szintén hazánk tudhatja a magáénak. Vajon hogy láthatná meg az éjjel repülő madár a vezetékeket? De térjünk vissza az ütközéses pusztulás miatt különösen veszélyeztetett madárra, a túzokra, mely a magyar természetvédelem egyik szimbolikus madárfaja, és amely számtalan módon kötődik a magyar pusztához és a magyar nép szívéhez. Európa szívében hazánk büszkélkedhet a legnagyobb és ráadásul lassanként növekedő túzokállománnyal (míg például tőlünk keletebbre mindenütt csökken az állomány), ami nemcsak a természetvédelemnek siker, hanem minden magyar embernek, akinek kedves az alföldi táj. A túzok jelenléte azt is jelzi, hogy ott olyanok az élőhelyi adottságok, amelyek megfelelnek a mezei nyúlnak, a fácánnak, és még talán fogollyal is lehet találkozni.
Ezen értékekben gazdag táj megőrzését is segítette a Nemzeti Közművek Zrt. akkor, amikor vállalta a túzokokra veszélyes légvezetékek földkábelbe fektetését. Tudnunk kell azt is, hogy a légvezetékek „eltűnése” nemcsak a túzok vagy más madarak pusztulásának esélyét csökkenti, hanem az életterét is növeli ezeknek az állatoknak: a túzok ugyanis nagyon félénk, a légvezetékek közelében lévő területeket nem használja (nem fészkel és nem is táplálkozik ott). Köszönöm a Nemzeti Közművek Zrt. munkáját, és kívánok nekik sok erőt és sikert a folytatáshoz a túzokok és a madárvilág védelmében. És külön köszönöm, hogy ezt a munkát Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósággal vállvetve folytatják, az Igazgatóság átfogó, a túzok védelmének minden aspektusával foglalkozó munkájával összehangoltan.
(semjenzsolt.hu)
