Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke beszédet mondott Csurgón a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, Szászfalvi László kereszténydemokrata országgyűlés képviselő meghívására a helyi országzászlónál 2020. június 3-án.
Trianon
Trianonra emlékezni kötelesség és erkölcsi parancs. Száz éve megkondult minden magyar harang, hogy világgá kiáltsa a nemzet fájdalmát és döbbenetét. Fájdalmát: hogy megtörtént; és döbbenetét: hogy megtörténhetett.
Felejteni nem lehet, felejteni nem szabad, felejteni nem tudunk és nem akarunk.
Trianon seb, trianon stigma, trianon küldetés. Trianon örök seb, trianon magyar stigma, trianon ma is küldetés.
Nekünk, mai magyaroknak négy kérdésre kell válaszolnunk: Mi történt? Miért történt? Mi a tanulság? Mit kell tennünk?
Mi történt? A válaszhoz könyvtárnyi monográfia is kevés lenne, ezért akárcsak vázlatos felidézése is szétfeszítené ennek a beszédnek a kereteit. Sokan, sokféleképpen elmondták, elmondják és el fogják mondani vérlázító történetét: történészek, írók, emlékezők. Emlékműveknél, osztálytermekben, magyar családokban.
Most talán elég felidéznünk gróf Apponyi Albert 1920. január 16-án Párizsban elmondott védőbeszédét: „Tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazánk számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlannak látszanak. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak, mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kéne feltennie magának, legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.˝
Trianonban Magyarországról Magyarország nélkül döntöttek, elcsatolták Magyarország területének kétharmadát, népességének felét s minden harmadik magyar idegen – ellenséges – állam fennhatósága alá került. Consummatum est. Száz éve és ma ezért szólnak a harangok.
Miért történt? A marxista történetírás – és nyomdokain a liberális – évtizedeken át sulykolt válasza, hogy Magyarország elvesztette az általa kirobbantott háborút; és hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt, Magyarország mostohán bánt a nemzetiségeivel és azért kellett szétszedni, hogy a nemzetiségek saját utódállamaikban élhessenek.
Történelmi tény azonban, hogy a háború végén – a román betörést kivéve – Magyarország területén idegen katonák nem voltak, a több mint félmillió magyar katona a Hazától távol esett el. És nem Magyarország volt okozója a háborúnak, Tisza István miniszterelnök ellenezte, és érdekünk sem volt területszerzéssel veszélyeztetni a magyarság etnikai többségét a Magyar Királyságban. A háború első számú oka – nem először és nem utoljára a történelemben – Szabó Dezső kifejezésével élve: a német hatalmi étvágy volt.
És most nézzük a nemzetiségi kérdést, hiszen erre hivatkozva verték szét a Monarchiát és csonkították meg Magyarországot. Az Osztrák-Magyar Monarchiáról megoszlik a birodalom népeinek emlékezete, de az vitathatatlan, hogy ez a történelmileg kialakult közép-európai egység rendkívüli gazdasági, szellemi fejlődést jelentett, és a maga mentalitásbeli közösségével sokkal természetesebb, szervesebb volt, mint például ma az Európai Unió. Magyarország pedig semmivel sem bánt rosszabbul a nemzetiségeivel, mint más államok tették saját kisebbségeikkel. Hozzátehetjük, hogy összehasonlíthatatlanul jobban bánt velük, mint az utódállamok az impériumuk alá került magyarsággal… Ezek az utódállamok semmivel sem lettek etnikailag egységesebbek, mint volt az az ezeréves Magyar Királyság, amit a nemzetiségek önállóságára hivatkozva szétdaraboltak! Nagy-Romániában a románság aránya hatvanhárom százalékot tett ki. Csehszlovákiában a csehek a morvákkal együtt sem érték el az ötven százalékot, a Felvidéken a szlovákok részaránya mindössze negyvennyolc százalék volt. Jugoszláviában a szerbek aránya nem érte el a negyven százalékot, a Vajdaságban pedig a magyarság relatív többségben volt. Sokat mondó ezeket a tényeket összevetni azzal, hogy a Magyar Királyságban a magyarság ötvennégy százalékos többségben volt, a magyarul beszélők aránya pedig hatvannégy százalékot tett ki.
Csurgó, 2020. június 3.
Résztvevők a nemzeti összetartozás napja, egyben a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója alkalmából a Somogy megyei Csurgón, a Petőfi téren tartott megemlékezésen 2020. június 3-án.
MTI/Varga György
De van két ok, aminek a tudása nélkül semmi sem érthető és semmilyen tanulság nem vonható le, és amit a marxista-liberális történetírás és politika minden eszközzel próbál elhallgatni, elhallgattatni: ez a Monarchia és Magyarország elleni szabadkőműves összeesküvés és a Tisza István után vezető szerephez jutók részint alkalmatlan, részint hazaáruló volta. Ez a szabadkőműves hátterű propaganda hihetetlen intenzitással feketítette be Magyarországot, rágalmazott, hamisított, lázította a nemzetiségeket és készítette elő a Monarchia és Magyarország lerombolását. Tragikus, hogy sem a bécsi, sem a budapesti vezetés nem ismerte fel a veszély nagyságát, a készülő tervet a birodalom megsemmisítésére.
Az alkalmatlanság tekintetében pedig a legpontosabban Sigmund Freud fogalmazott: „Sohasem voltam az anciem régime feltétlen híve, de kérdés számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.˝ A magyar hadsereget jelentős részben Budapestről züllesztették szét. Ennek legpenetránsabb példája Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, aki a Haza legválságosabb pillanatában kijelentette: „Soha többé nem akarok katonát látni!˝ A területi veszteségek elkerülhetetlenek voltak, de semmiképpen sem ilyen méretű, színmagyar országrészek elvesztése. De a Tisza-ellenes szisztematikus propaganda megtette a hatását, amire fizikai meggyilkolása tette fel a pontot. A nemzet vezető nélkül maradt. Történelmi tragédiánk, hagy nekünk nem volt Kemál pasánk.
Mi a tanulság? A magyar nemzet tudati züllesztéséhez és a magyar állam szétveréséhez egy ív vezetett: a szabadkőműves Jászi Oszkártól, az alkalmatlan Károlyi Mihályon át, az internacionalista Kun Béla kommünjének terrorjáig. Az örök tanulság: külső ellenségeink nem tudnak tönkretenni minket, ha belső ellenségeinket féken tartjuk!
Mit kell tennünk? A válasz előtt szembe kell néznünk azzal, hogy az ezer év jogán „mindent vissza˝: ma irrealitás; az EU-tól várni megoldást: naivitás; a megváltozott etnikai arányokra hivatkozott belenyugvás: árulás.
Mivel nincs a kezünk ügyében kész válasz, az örök magyarság perspektívájából nézzük meg: miért akarunk megmaradni magyarnak? Azért, mert annak a csodának, amit magyarságnak nevezünk, ennek a zseniális nyelvnek, ennek a heroikus történelemnek, ennek az egyedülálló kultúrának: mi vagyunk az örökösei. Annak az értékgazdagságnak, amit csak mi őrizhetünk meg magunknak, és adhatunk az egyetemes emberiségnek! És hogy tudunk megmaradni magyarnak? Ha a teljes magyarság megmarad. Mert ha eltűnne az erdélyi vagy a felvidéki magyarság, akkor az egyetemes magyarság csonkulna meg. Trianon országcsonkítása következtében a magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe. Mi a küldetésünk? Mit kell tennünk? Ország- és nemzetépítéssel meg kell haladnunk trianont!
Apponyi Albert azt mondta akkor triumfáló ellenségeinknek: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját˝. Prófétai szavak. A történelem már eltemette Csehszlovákiát és eltemette Jugoszláviát. De mi megvagyunk!
Van okuk az akkori triumfálóknak ma triumfálni? Csehszlovákiából a szlovákok kétszer léptek ki: Tiso és Meciar idején. Jugoszláviából a horvátok kétszer váltak ki: az usztasákkal és a mi korunkban egy véres polgárháborúban. Szerbia szinte mindent elveszített, Koszovót és Montenegrót is. Románia tekintetében pedig Moldáviának – részben Erdély példáján okulva – esze ágában sincs csatlakozni Romániához. 1990-ben mi voltunk a leggyengébb állam a Kárpát-medencében. Most szemünk előtt fordulnak az erőviszonyok.
Erős Magyarországot építünk erős nemzettudattal. Annak tudatában, hogy a Magyar Állam nem pusztán egy adott terület lakosainak közigazgatási szolgáltatója, hanem a magyar nemzet politikai önkifejeződése. Végső értelme és célja a magyar nemzet megmaradása és fejlődése. Ennek alapján alkottuk meg az Alaptörvényt, ami kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a határon túli, külhoni magyarságért. A Kárpát-medencében korábban elképzelhetetlen nagyságrendben biztosítjuk az identitáserősítést és gazdaságfejlesztést. Száz évig hátrány volt magyarnak lenni, most legyen előny! És megcselekedtük a legfontosabbat: minden magyar teljesjogú magyar állampolgár lehet! A magyar nemzet mindig kultúrnemzet volt, de politikai nemzet is, a magyar közjog által, aminek legszebb megtestesülése a Szent Korona. Most a honosítás által megcselekedtük a nemzet közjogi egyesítését. Ez ma a válaszunk trianonra.
Trianonra emlékezni: gyász. Trianonra emlékezni: összetartozásunk hitvallása. Trianonra emlékezni: az azért is megmaradás büszkesége. Trianonra emlékezni: trianon meghaladásának küldetése.
Mint száz éve, most is megkondulnak a harangok. De sok mindent jelenthet a harangzúgás: van lélekharang, van félrevert harang és van a déli harangszó. Gyász, riadó, remény. Nemzeti gyász, mozgósító riadó, küldetéses remény!
(semjenzsolt.hu)
