Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszéde a Görögkatolikusok évszázados öröksége című centenáriumi kiállításon.
Miskolc, 2024. szeptember 19.
Beszédemben először arról beszélek, hogy miről nem beszélek. A mai nap négyen szereplünk: Atanáz püspök, Múzeum igazgató úr, és a Szent Efrém Énekkar. Nem beszélhetek a görögkatolikus egyház és az egyházmegye történetéről, mert nyilvánvaló, hogy püspök atya többet ért a görögkatolikus egyház történetéhez, különösen a saját egyházmegyéjéhez, mint én. Nem beszélhetek a kiállítás művészettörténeti vonatkozásairól sem, mert igazgató úr felkészültebb nálam művészettörténetből, különösen a saját kiállításából. És azt is el kell ismernem, hogy Bubnó Tamás jobban énekel, mint én, tehát e tekintetben sem vagyok versenyképes. (Így ebből a szituációból is látszik, hogy ahogy a határidő nagy ihlető, úgy a kényszer is lehet múzsa.) Tehát nem fogok most az egyházmegye évszázados történetéről beszélni, sem a kiállítás művészettörténeti vonatkozásairól, sőt énekelni se fogok, hanem mindössze néhány sajátos szempontról szeretnék szólni.
A kiállításon találkozunk bizánci templomtérrel, ami a szent térre utal; azután a kiállítás végig kísér az emberi életen a keresztelőtől az utolsó kenetig, és az egyház ünnepei pedig végigkísérnek minket Isten népének üdvtörténetén, ami a szent időre utal; és itt vannak a megszentelt dolgok, liturgikus eszközök, ikonok.
Szellemi lények vagyunk, ezért játsszunk el a gondolattal – megjegyzem ha nem volnánk szellemi lények, akkor semmilyen gondolattal sem játszanánk –, hogy mivel nem egyedül vagyunk szellemi lények, hanem az angyalok is szellemi lények, mi lenne, ha angyalok lennénk?
Mi a különbség az angyalok, és köztünk, emberek között? Például az, hogy mi a világot csak az érzékszerveinken keresztül tudjuk megismerni, az érzékszerveinken keresztül jut a tapasztalati valóság a tudatunkba, míg az angyalok – mint tisztán szellemi lények – közvetlenül fogják fel a valóságot. Nekünk érzelmeink, hangulataink vannak, amik befolyásolják megismerésünket, míg az angyaloknak ilyen értelemben nincsenek hangulat-hullámzásaik. Mi csak következtetéssel tudunk gondolkodni, az angyalok egyszerűen megragadják a valóságot úgy, amint van. Mindez lefordítva a mindennapok nyelvére azt jelenti, hogyha nekünk embereknek – például nekem – migrénem van, akkor a legzseniálisabb filozófiai előadást sem fogom tudni fölfogni, és hogyha például a parókus úr pösze, akkor lehet a legihletettebb teológiai prédikáció, pusztán azért, mert vicces volta elviszi a figyelmem, vagy azért, mert bosszant, de nem tudok odafigyelni, és nem fogom megérteni a prédikációt. Mivel nem angyalok vagyunk, hanem emberek, ezért szükségünk van arra, hogy az érzékszerveinkkel megragadható módon tudjuk a valóságot a tudatunkba hozni, szükségünk van az érzelmekre, a hangulatokra, és szükségünk van a logikánkra, hogy eljussunk az igazság felismerésére. Ezért van teológia és művészet.
Tehát mivel emberek vagyunk, szükségünk van szimbólumra. Szent helyre, mint a templom; szent időre, mint az ünnepek; és szükségünk van olyan szent dolgokra, mint az áhítathoz a liturgikus zene, vagy az ikonok.
Az ikonok tekintetében reflektálnunk kell arra, hogy az Isten képi ábrázolása sehol sem lehetséges, és ezért sehol sem legitim, kivéve a kereszténységet. A kereszténységen kívüli vallások – beleértve a zsidóságot és az iszlámot is – tiltják Isten ábrázolását. És ebben van igazság, mert nyilvánvaló, hogy a végtelen Istent nem lehet véges formában ábrázolni, mert meghamisítanánk pont a végtelenségét. Az abszolút Istent nem lehet relatív módon ábrázolni, mert meghamisítanánk pont az abszolút voltát. A transzcendens Istent nem lehet immanens módon ábrázolni, mert meghamisítanánk a transzcendenciáját. (Persze lehet próbálkozni az analógiával, hogy például ha ilyen szép a teremtett világ, milyen szép lehet annak Alkotója, stb, de az Abszolútum esetébe kérdéses az analógia, mert ugyanakkor Isten – mert Isten – egészen más. Hiszen Isten nem egy a létezők közül, hanem maga a Lét. Aki Van. Tehát a Személyes Abszolútum ábrázolása ésszerűen tiltott. Ez alól csak a kereszténység kivétel. Mégpedig azért, mert egyedül, csak és kizárólag a kereszténység tud arról, hogy Isten emberré lett. Verbum incarnatus est.*
Hogy Istent ábrázolni lehet, az azért van, mert megtestesült a názáreti Jézusban, aki így valóságos ember és valóságos Isten.** Ezért aki Jézus evangéliumát hallgatja, Istent hallgatja, aki Jézust látja, Istent látja, aki Jézus ikonját nézi, Istent nézi. Miért? Azért, mert Jézus Krisztus Isten ikonja. Ezért lehetséges és legitim a kereszténység szent hagyományában az ikon, mert a názáreti Jézus Isten ikonja. Isten akarta, hogy Jézusban, mint ikonban látható legyen.
De mi a helyzet a szentek ikonjaival? Az egyház Krisztus misztikus teste, ebből az is következik, hogy az Ő teste beteljesült életű tagjainak az ábrázolása és tisztelete szintén legitim. A szentek Krisztust tükrözik***, beteljesült módon mutatják be a kegyelem megvalósulását, ezért ikonjuk is legitim. (Nem véletlen, hogy a hagyomány úgy tudja, hogy Lukács evangélista nem csak szavakkal írta le Mária élettörténetét, például a Jézus gyermekségéről szóló részben, hanem ecsettel is lefestette****. Vagy idézhetjük Veronika kendőjének legendáját Krisztus arcával.)
Persze vannak, akik idegenkednek az ikonoktól. Vagy mert a fenti gondolatmenetet nem így gondolták át, vagy mert méltatlan – például babonás – formákkal találkoztak, vagy csak egyszerűen távol áll tőlük az ikonok világa.
Tudjuk, hogy a természetfölötti a természetesre épül, ezért kezdjük azzal, ami természetes. Minden családban vannak képek. Nálunk is ott állnak a zongorán a családi fényképek. A mindennapi életben szeretteink képei ott vannak életünk színterén. Családi képek a zongorán, őseink és hőseink képei a falon. Tehát az emberi természet rendjében, mindennapi világunkban is ott vannak azoknak a képei, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket.
A természetfölötti rendben, az üdvösségben, az a szeretet, ami itt volt közöttünk, az nem szakad meg, hanem az itteni szeretet ott transzcendens távlatot kap! Megint csak a hétköznapok nyelvén: a nagymamám azzal a szeretettel, amivel szeretett engem, most is szeret a Mennyországban. Sőt, mennyivel jobban és hatékonyabban szerethet a nagymamám a Mennyországból, mint egy kis somogyi faluból!
Ezen alapszik a szentek közbenjárásának tanítása, és ezen alapszik a szentek közösségének hitvallása. Az ikonok pontosan ezt jelenítik meg! A szentek közösségét, a szentek közbenjárását az ikonok teszik megélhetővé.
*V.ö.: Jn. 1,1., 1,14.
**V.ö.: unio hüpostatika
***V.ö.: Assisi Szent Ferenc, mint Alter Christus
****V.ö.: Salus Populi Romani ikon
Fotó: Miniszterelnökség / Botár Gergely