Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszéde a nemzeti gyásznapon
Arad, 2022. október 6.
Tisztelt Elnök úr, Tisztelt Polgármester úr!
Nemzet- és honfitársaim! Kedves Megemlékezők!
„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok. Így parancsolja ezt Hazám szolgálata.”
A magyar történeti hagyomány szerint ezek voltak gróf Dessewffy Arisztid utolsó szavai, mielőtt visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Ma rá és tizenkét társára, a Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajos miniszterelnökre és a megtorlásnak áldozatul esett, mártírhalált halt több száz tisztre és polgárra emlékezünk.
„Hodie mihi, cras tibi”, vagyis „ma nekem, holnap neked”. E szavakat Nagy Sándor József mondta a kivégzésére készülő osztrák tisztnek. És a jóslat valóra vált.
Alois von Howiger, az aradi vár osztrák parancsnoka egy héttel a kivégzéseket követően büntetőfeladatot osztott ki a kényszersorozott katonákra, akik nem tudták, hogy az épület pincéjében még Damjanich várparancsnoksága idejéből robbanóanyagot halmoztak fel. Mikor égő fáklyával a kezükben tüzelőért mentek, az ott tárolt puskapor lángra kapott, s az épület felrobbant. Ugyan a romok közül még sikerült kimenteni a vezérőrnagyot, sérüléseibe kilenc nappal később belehalt. A történteket sokan Isten büntetéseként értelmezték. „Ez volt az aradi tragédia utolsó felvonása.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bár az önkény közel két évtizedig tartó időszakában megemlékezni is tilos volt, de „az október 6-iki gyászmisét a zsandárok és polizei spiclik orra előtt” – ahogy akkor mondták – országszerte megtartották. Eleink leleményességéről tesz tanúbizonyságot az az 1861-ben kelt cikk, mely a cenzúrán túljutva a Szegedi Híradó hasábjain jelent meg „A legdrágább paprikáshús” címmel. A szerző persze nem egy tradicionális szegedi receptet közölt, hanem szakácskönyvnek álcázva az aradi várban raboskodó honvédeknek és politikai foglyoknak állított emléket, elsők közt nevezve „zsarnokságnak” az osztrák uralmat.
Tisztelt Megemlékezők!
173 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án a hajnali órákban egy olyan visszavonhatatlan és kitörölhetetlen esemény történt itt, Aradon és Budapesten, a nemzet fővárosában, mely a Habsburg-dinasztia és Magyarország közötti – nyilvánvalóan szükséges – kiegyezést húsz évvel elodázta.
A magyar törekvéseknek már akkor is az európai nagyhatalmak vetettek gátat. Gondoljunk csak a szabadságharcunk sorsát is eldöntő münchengrätzi osztrák-orosz szerződésre, ami alapján ránk támadt Paszkievics orosz hadserege. A nagyhatalmi politika változására bő harminc évet kellett várni, mígnem azok a bizonyos törekvések – Ausztria 1866-os königgrätzi vereségével – kerülhettek újra napirendre.
Az aradi vértanúk és a szabadságharc hősei iránti gyász hivatalos formában először 1867-ben, a kiegyezés évében törhetett felszínre. Bár a kormány rendelete korlátozta az ekkor már szép számban életre hívott honvédegyletek országos gyűlését, magát a megemlékezést már nem tiltották.
A szabadságharc vértanúinak emléke – elsősorban az uralkodó, Ferenc József személyes érintettségéből adódóan – nehezen volt beilleszthető a kialakult új rendszer keretei közé. Így bár légkörében szabadon, de csak a kellő politikai tapintat megadása mellett lehetett a vértanúkról és a hősökről megemlékezni. E ki nem mondott kompromisszum része volt, hogy a kormány tagjai hivatalosan nem képviseltethették magukat sem 1848/49 évfordulóin, sem pedig Batthyány Lajos újratemetésén.
A kiegyezést követő években az október 6-i megemlékezések országszerte megszólították a nemzet egészét és egyre nagyobb visszhangot kaptak. Természetes, hogy ez idő tájt az ünnepségek helyszínei közül Arad – a tizenhárom vértanú tábornok mártíriumának színtere – kiemelkedett.
1874-ben – a kivégzések 25. évfordulójára – a város impozáns ünnepéllyel készült. Damjanich Jánosné gyászlobogót készíttetett, Jókai ez alkalomra költeményt írt. A házak nemzeti gyászlobogókkal voltak díszítve, miközben mintegy tízezres népsokaság gyűlt össze aznap Aradon. A helyi megemlékezések rendszerint a minorita templomban kezdődtek, majd a résztvevők az egykori vesztőhelyre zarándokoltak.
A vértanúk emlékezetét a város a későbbiekben is hűen őrizte: 1881-re elkészült az emlékmű, 1890. október 6-án pedig sor került Arad jelképének, a Zala György által készített Szabadság-szobornak a felavatására. Az ünnepélyen részt vettek a vértanúk családtagjai: Damjanich Jánosné, Schweidel tábornok lánya, Leiningen tábornok fia, illetve a szabadságharc tisztjei közül Klapka György.
Tisztelt Megemlékezők!
Arad jelentősége a magyar emlékezetben vitathatatlan. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint hogy ma is, 173 évvel a gyászos eseményeket követően a Kárpát-medence minden részéből összegyűlünk, és hálás szívvel gondolunk vértanúinkra, a magyar függetlenség és szabadság hőseire!
„Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak.”
(semjenzsolt.hu)
