A Baranyainé Vörös Anikó, a rendelőintézet vezető asszisztense által szervezett ünnepélyen dr. Vadász Mária, Kalocsa Város Önkormányzat Kórház és Rendelőintézete nemrég kinevezett főigazgatója köszöntötte az egybegyűlteket. Külön köszöntötte az önkormányzat képviseletében jelen lévő Varga Nellit, valamint Simon Zoltán alpolgármestert is, akit felkért hogy mondja el ünnepi beszédét.
Simon Zoltán beszédének felütéseként elmondta, hogy idén először tették munkaszüneti nappá a Semmelweis-napot, így könnyítve meg a kórházi dolgozók munkáját. A szónok beszédében emlékeztetett arra, hogy milyen nehéz, „már-már lehetetlen helyzetbe” sodorták városunk kórházát, miközben országos jelenség, hogy az egészségügyben dolgozók munkáját sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülik meg kellőképpen, holott munkájuk mindnyájunk számára fontos, sőt nélkülözhetetlen. „Önök az egészségügyi ellátás motorjai!” – szólította meg a kórházi dolgozók fehér köpenyes, népes táborát.
Ezután az önkormányzat nevében ígéretet tett arra, hogy a kórház vezetésével, az egészségügy szereplőivel, a közigazgatási szervekkel, más települések és a megye önkormányzatának összefogásával elérik, hogy a kalocsai kórház talpra álljon. Ezen az úton ígéretes előjelnek tekintette, hogy a kormányzat szakmapolitikai szándékait, a megyei, illetve a városi vezetés elképzeléseit sikerült összehangolni, ami előfeltétele a sikeres munkának.
Kiemelte, hogy kórházunk menedzsmentje két, országosan is elismert szakemberrel gazdagodott dr. Vadász Mária, és Rabi Pálné, a kórház mellé kirendelt önkormányzati biztos személyében, akiknek vezényletével új korszak nyílt: az összefogás korszaka. Örömmel adta hírül, hogy június 30-án a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat is jóváhagyta a kecskeméti és kalocsai kórházak együttműködési megállapodását. Fölhívta a figyelmet, hogy ez a megállapodás összhangban áll a kormányzat egészségügyet érintő terveivel és a betegek javát szolgálja. Végül megköszönte a kórház dolgozóinak alázattal, a szakma iránti tisztelettel és elkötelezettséggel végzett munkáját, még egyszer megígérve, hogy a kórházért a város vezetősége minden tőle telhetőt meg fog tenni.
Ezután, a kórház dolgozóinak nevében dr. Tóth Norbert neurológus szakorvos emelkedett szólásra. Mottóként Semmelweis egy mondását idézte: „Nem megfertőzni jobb, mint fertőtleníteni.” A Semmelweis-nap kapcsán dr. Semmelweis Ignác Fülöpnek, az Anyák Megmentőjének életútját ismertette, példaként állítva a nap névadóját mindenki elé, aki a gyógyításban tevékenykedik. Kiemelte, hogy Semmelweis Ignác nemzetközi ismertsége és elismertsége szinte egyedülálló a világon, hiszen egy-egy szakterületen minden nemzet saját úttörő orvosairól emlékezik meg, ám a fertőzések, illetve a gyermekágyi láz elleni harcban mindenütt őt említik első helyen. Példaértékű volt jó értelemben vett „makacssága”, amellyel fölvette a harcot nemcsak a betegségek ellen, hanem korának értetlenkedő, gúnyolódó, sőt, sokszor ellenséges tudományos közvéleményével szemben is. Dr. Tóth Norbert arról is szólt, hogy a közhiedelemmel – és az akkori hivatalos verzióval – szemben nem vérmérgezésben halt meg, ám mégis hivatásának esett áldozatul. Még fiatalkorában egy gyermekágyi lázban elhunyt, szifiliszes asszony boncolásakor szerzett kézsérülése során fertőződött a vérbaj kórokozójával, s ennek következtében kapott paralysis progressivát, vagyis a hűdéses elmezavart. E betegségnél az egyre súlyosabb elmezavar évtizedek alatt alakul ki. Semmelweis már halála előtt 3-4 évvel nagyon furcsán viselkedett, hozzátartozói többnyire igyekeztek távol tartani őt betegeitől. Mindezt Benedek István fogalmazta meg Semmelweisről szóló jól ismert, s a paralysis progressiva kimondása miatt sokat támadott könyveiben és szakcikkeiben. 1865. július 31-én Bécsbe vitték, elmegyógyintézetbe zárták, ahol ápolói agresszív magaviselete miatt súlyosan bántalmazták, és sérülései következtében két hét után meghalt. Garamvölgyi László, ismert bűnügyi szakíró elméleti kriminalisztikai vizsgálódásai is azt támasztják alá, hogy az Anyák Megmentőjét brutálisan agyonverték a döblingi elmegyógyintézet pincéjében. Garamvölgyi szerint ezt bizonyítja, hogy 1891-ben, amikor fölszámolták a schmelzi temetőt, ahol először eltemették, és ezért neje hazahozatta tetemét, hogy saját, Kerepesi úti temetőben található sírboltjába helyezzék örök nyugalomra, az újratemetéseihez szükséges exhumálásakor szinte egyetlen ép csontja sem volt. A “qui prodest?” kérdésre a válasz, hogy szakmai tekintélyében megsértett ellensége bőven lehetett és ebben kapóra jött a betegségéből adódó fékezhetetlen őrjöngése is.
Ezután dr. Vadász Mária és dr. Réfi Miklós, a kórház orvos igazgatója elismerő okleveleket és pénzjutalmakat adott át a kórház dolgozóinak, sorra véve az összes osztályt. Egy-egy osztály kollektívájának nevében a főorvos és a főnővér vehette át az elismeréseket. A kórház vezetői a gyógyító szakdolgozók mellett nem feledkeztek meg az ő munkájukat segítőkről, munkafeltételeiket megteremtő dolgozókról sem, így megköszönték a betegszállítók, segédápolók, az Élelmezési és az Intézményüzemeltetési Osztály munkavállalóinak, valamint a Központi Igazgatás kollektívájának a munkáját is.
Az ünnepséget kulturális műsor, tánc, zene és szavalat tette emlékezetesebbé az eseményen résztvevők számára.
(Forrás: Kalohírek)
