Antropológiai tény, hogy az ember két világ részese: a természetnek és a történelemnek, a natúrának és a kultúrának. A természeti lét pedig a természeténél fogva: vadász lét.
A nagy spanyol filozófus, Ortega zseniális meglátása, hogy „a történelmi ember a természet szökevénye”, de a vadászat által „az embernek mindig módja volt arra, hogy a jelenből az emberi létnek ebbe az őseredeti formájába meneküljön, melynek, épp azért, mert a kezdet kezdetén áll, nincs semmilyen történeti előfeltétele. Vele kezdődik a történelem. Ez előtt már csak az van, ami nem változott: az állandóság, a természet. A ‘természeti’ ember mindig ott van, a változékony történeti ember szintje mögött. Ha hívjuk, megjelenik, igaz, egy kicsit álmosan, zsibbatagon, formátlanul, de végül is túlélőként.”
És az ember, éppen azért mert ember, része a történelmi létnek is, tehát a természeti alapokra ráépíti a kultúra katedrálisát: művészet és tudomány, filozófia és teológia, etika és kultusz összetettségében. A vadászat vonatkozásában jelenti mindez az altamirai barlangfestményektől Széchenyi Zsigmond könyveiig, Ortega művétől a Hubertus miséig megszámlálhatatlanul sok mindent. „A vadászat egész morált foglal magában, mégpedig annak legmintaszerűbb formájában. A vadász ugyanis, aki magáévá teszi a sportszerű morált, a legnagyobb magányban teljesíti annak parancsolatait; nincs más tanúja, közönsége, csak a hegycsúcsok, az elmosódó felhők, komor tekintetű tölgyek, reszkető ciprusok és a kóbor vad. A vadászat ily módon a szerzetesi élet reguláival, illetve a katonai szabályzattal rokonítható.”
Ezt azért fontos tudatosítni, mert számos sztereotípia él a társadalomban, amely a vadászatot Czinege elvtárssal, illetve napjaink újgazdag puskás embereivel azonosítja. Azonban ennek semmi köze a vadászat lényegéhez. Ugyanúgy, ahogy nem lehet vadász szóval jelölni egyszerre gróf Széchenyi Zsigmondot és Czinege Lajost, ugyanúgy nem lehet a vadászati kultúra és bizonyos visszatetsző jelenségek közé egyenlőségjelet tenni. Egy példával megvilágítva: a borhoz köthető a tokaji pincékben való borkóstoló és a sarki talponálló meglátogatása után a pancsolt italtól az árok mélyén alvó részeg is, de lényegi különbség van a kettő között! A klasszikus morális teológia ezt úgy tanította, hogy különbség van az actus humanus és az actus hominis között. A borkultúra vagy Széchenyi vadászata actus humanus, mert emberi cselekedet. Czinege Lajos, vagy az árokban hortyogó részeg cselekedete actus hominis, mert az ember cselekedete ugyan, de nem emberi cselekedet. A magyar vadászatnak két alapvető feladata van: a vadat vadként megőrizni, és annak tudatosítása, hogy a magyar vadászat Hunor és Magortól, illetve Szent Imre hercegtől kezdve Széchenyi Zsigmondon és Kittenberger Kálmánon, Fekete Istvánon és Wass Alberten keresztül napjainkig: hungaricum.
A vadászatban tehát az ember egyetlen aktussal ragadja meg saját tulajdon antropológiai valóságát, annak ösztönös és szellemi létében. Ezt – az elgondolható legszélesebb – ívet szerintem legszebben Széchenyi Zsigmond fogalmazta meg: „Az egyedüljáró vadász találkozik leginkább az Úristennel is, aki – minden ellenkező híreszteléssel szemben – még manapság is gyakran járja az erdőt.”
+
Az Országos Vadásznapot az Érseki Palota kertjében rendezték, ahol Bábel Balázs Kalocsa-Kecskemét Főegyházmegye érseke celebrálta a Szent Hubertus misét.
A mise után Mészáros Attila, a Bács-Kiskun Megyei Vadászszövetség elnöke, az Országos Magyar Vadász Kamara Bács-Kiskun Megyei Területi Szervezetének elnöke nyitotta meg a 18. Országos Vadásznapot, melyet az érsekséggel és Kalocsa városával közösen rendeztek meg.
Olvassa el a Kalohírek összeállítását!
(Forrás: MTI)
