Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke hétfőn az Országházban napirend előtti felszólalásában megemlékezett Boldog IV. Károly király koronázásának centenáriumáról. Beszédét a díszpáholyban a család képviseltében Habsburg György, az uralkodó unokája kísérte figyelemmel. Az alábbiakban Semjén Zsolt ülésteremben elmondott beszédét tesszük közzé.
December 30-án lesz száz éve, hogy ünnepi díszbe öltözött a főváros. Negyvenkilenc év után újra koronázásnak adott otthont a Budavári Nagyboldogasszony–templom.
A szertartást Csernoch János hercegprímás vezette, és Tisza Istvánnal, a nádor-helyettes miniszterelnökkel tették a király fejére Szent István koronáját. Majd az egész templom hosszasan éltette a királyt. És először hangzott fel koronázáskor a magyar himnusz.
De ez a koronázás nem az arisztokrácia kiváltsága volt, itt az egész ország ünnepelt.
Móricz Zsigmond így írt erről a másnapi Pesti Hírlapban. „Sűrű sorfalat álltak a Mátyás templom és a palota között a székely, a harisnyás góbé, meg az aranyrezgős, buzatoklászos bokrétás kalapú abauji; a szabolcsi magyar lobogós gatyában, és a borsodi palóc szironyos bundájában. Kimondhatatlan szeretettel legeltették a szemüket a levente királyon, aki emberül kiszabta Szent István pallósával a négy vágást.
Vidám szívű király, mondta egy alföldi bölcs egy bronzszobor méltóságos komolyságával. E békét köt, ha csak lehetséges, mert ennek nincsen a szívében semmi háborúság.”
Akkor már két éve dúlt a véres háború. Károly király volt az egyetlen uralkodó, aki őszintén akarta a békét, és – minden kockázatot vállalva – tett is érte. Mégpedig rögtön trónra lépését követően, akkor, amikor a Monarchia csapatai még előnyösebb helyzetben voltak. A lapok Keleten Mackensen tábornok diadalmas előretöréséről számoltak be, és a nyugati fronton is folyamatos sikerekről olvashattunk.
De megértésre sem a szövetségesnél, sem az ellenségnél nem talált, még saját környezetéből is elárulták. Igaz, akkor még nem látszott, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának terve már a háború előtt megszületett a későbbi győztesek fejében.
IV. Károly magyar király egyenes jellemű katonaember volt, hiányában minden fondorlatnak. Irtózott a háború borzalmaitól, és szívén viselte alárendeltjei sorsát. Például első intézkedései között eltörölte a hadseregben a testi fenyítést.
Sokat elmond róla a koronázás legmegrázóbb mozzanata is, amikor az ilyenkor szokásos arany sarkantyús lovagok avatáshoz a frontról jött, súlyosan sebesült csukaszürke ruhás katonatisztek sorakoztak fel. Első szobrát 1917 májusában Nagybecskereken, a 12. gyalogezred „lábadozó” katonái állítottak szeretett katonai vezetőjük tiszteletére. A város a trianoni döntéssel a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ahol – mint annyi más emlékünknek – nyoma veszett.
Az Eckarstauban 1918. november 13-án adott nyilatkozatával lemondott „minden részvételről az államügyek vitelében”. „Nem akarom – írja –, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva…”
Halálos ágyán megbocsájtott mindenkinek, azoknak is, aki elárulták. Utolsó napján így fogalmazott: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”
Sírja zarándokhely lett. Boldoggá avatására 2004 őszén került sor. II. János Pál pápa emléknapjának nem halála, hanem esküvője napját jelölte ki. Ezzel ráirányítva a figyelmet, hogy a szentté válás egyik útja a házasság.
Hitvalló királyaink sorát Szent István nyitotta meg és Boldog IV. Károllyal tejessé vált a kép. Méltán lehet büszke a magyarság uralkodóira – Szent Istvántól Szent Lászlón át Boldog IV. Károlyig. Életpéldájukon túl, égi közbenjárásukban is bízhatunk!
(semjenzsolt.hu)