A kereszténydemokrácia mint (nem csak) politikai eszmerendszer egyre inkább a magyar közélet gyújtópontjába kerül, mégsem született róla az utóbbi időben széleskörű érdeklődésre számot tartó összefoglaló írás. Annál feltűnőbb ez a hiány, mert Nyugat- és Közép-Kelet Európában egész mást értenek ezen a fogalmon: Marx és Fidel Castro piedesztálra emelése bajosan fér össze Mindszenty József vagy Márton Áron örökségével. Ezt a szellemi, ideológiai hiányt hivatott pótolni Semjén Zsolt nemzetpolitikáért, egyházügyekért és nemzetiségekért felelős miniszterelnök-helyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) elnökének most megjelent könyve.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem önálló kötetet tart a kezében az olvasó, hanem korábbi könyvek (szám szerint 8 darab) letisztult kivonatát. A szellemes, tömör fragmentumok − amelyek mindegyike önmagában megálló, külön-külön is értelmezhető „eszmei szikra” − egy végtelen tágas gondolati univerzumra nyitnak ablakot. Szent István, Szent László, Mátyás, Széchenyi, Pázmány, Arany János és Bartók, Mindszenty és Szent II. János Pál pápa − határon túli magyarok állampolgársága és szavazati joga − MSZP, SZDSZ, NATO, ENSZ − az Önmagát Gondoló Gondolat és Bill Clinton reggelije jól megférnek egymás mellett. Egyéni gondolatok és élmények színes kavalkádja ez a könyv, amelyből ugyanakkor egy koherens − a mai felületes, rohanó világban már-már sziklaszilárdnak tűnő − világnézet bontakozik ki.
Semjén Zsolt, a pragmatikus és sikeres politikus − művei alapján − korunk egy figyelemre méltó, eredeti gondolkodója. Könyvéből az is megérthető, hogyan vált a KDNP mint világnézeti párt és a Fidesz mint néppárt lojális szövetsége az európai politikai színtér megkerülhetetlen tényezőjévé. Ez a megújuló kereszténydemokrácia, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de senkit nem hagy hidegen. Végül, de nem utolsósorban: a könyv önmagában, irodalmi értékeinél fogva is élvezetes és hasznos olvasmány.
A könyv digitális változata itt hozzáférhető.
Kedvcsinálóul szerepeljen itt a kötet Barsi Balázs ferences teológus által írt előszava is:
A J Á N L Á S
“Számomra ennek a remek szellemi sűrítménynek a középpontja egy mellékesnek tűnő szóváltásból lett nyilvánvaló. Középpont alatt azt értem, ahol megragadva ennek az írásnak a lényegi üzenetét – megérthető a keresztény politikus prófétai küldetése.
Tessék figyelmesen elolvasni a 6. pontot. Az egész írásban sehol nem említtetik ma élő ember neve, csak itt.
A szerző megtisztelő módon filozófusnak nevezi azt, aki őt azért támadta meg, mert a parlamentben kiejtette ezt a szót, hogy „bűn”. A filozófusnő szerint ez keresztény fogalom; a templomban használható, de nem a parlamentben.
Nem hallott Hitlerről, Sztálinról? Valóban csak a templomban lehetne bűnnek nevezni azt, amit ők tettek?
Az más kérdés, hogy a filozófusnő mivel gondolkodik, tudja, hogy a bűn Istennel van kapcsolatban. Isten ugyanis az egész erkölcsi rend végső forrása. Ám Isten jelen van „földön és égen”, nemcsak a templomban. Ha egy Isten-semleges parlamentet akarunk, olyat ahol a bűn szót ki sem szabad ejteni, akkor ezzel együtt egy Isten-semleges közéletet is akarunk. Ha ez azt jelenti, hogy a parlamentet ne uralja egyetlen vallás sem, abból nem következik, hogy az Isten-semleges vallás viszont uralhatja.
Az Isten-semlegesség igenis vallás, és egyedül ez a vallás akarja befogni ma a keresztény ember száját, hogy ki ne mondja azt a szót, ami az ember tragédiáját jelenti: a bűnt.
Miért csap át az Isten-semleges vallás a relativizmus diktatúrájába? Mert nem hisz a megváltásban, nem ismeri Isten szeretetét és az ebből a szeretetből fakadó irgalmasságot, amelyet minden vallás megsejtett, ám csak Jézus Krisztusban lett egészen nyilvánvaló. Ez a filozófusnő nem figyel oda a bűn szóval összefüggő másik szóra: a bocsánatra. Természetesen ehhez egy harmadik fogalom is társul: a megtérés; a bűn elítélése, megbocsátása Isten által és odafordulás a másik emberhez.
Hogy miért Jézus Krisztusban lett nyilvánvalóvá, hogy Isten maga a szeretet és irgalom, azt ezen írás 96. pontjában ragadhatjuk meg, ahol a szerző Szent Ágoston nyomán Isten szentháromságos misztériumát szemléli.
Egy egyszemélyű Isten hogy tudna szeretni? Nem lenne az szeretet, ha „kifelé”, a teremtett ember felé szeretetet mutatna, de benső isteni életében nem ismerné a szeretetet. Fontoljuk meg: nemcsak azt írja Szent János, hogy „a szeretet Istentől való” (1 Jn 4,7), hanem azt is: „szeretet az Isten” (1 Jn 4,16).
A Szentírás egyik központi fogalma az emberi személy. Ez a fogalom a krisztológiai viták szinte „mellékterméke”. Enélkül Európa nincs! Az úgynevezett fölvilágosodás sincs!
Ha Isten az ő képére teremtette az embert, vagyis személynek, akkor ez azt jelenti, hogy Ő is személy, valaki és nem valami. „Én” pedig nincs „te” nélkül. Az egész emberi élet a Szentháromság kinyilatkoztatásában teljesül be. Ám ezt a kinyilatkoztatást el lehet fogadni, és akkor minden tudtul adatik nekünk, vagy el lehet vetni. Azt azonban nem lehet állítani, hogy nem az ember legmélyebb és egyetlen kérdésére, szenvedésére, a szeretetvágyra válaszol.
Ha valakiben (éppen keresztény emberben) felmerülne az a kétely, hogy itt ez a politikus filozofál és teologizál, akkor újra olvassa el ezt az egész írást: melyik politikai rendszer mögött nem volt filozófia? Csak téves, emberellenes filozófia volt a XX. századi nagy politikai rendszerek mozgatója.
A 6. pontban a vádoló filozófusnő maga is egy teljesen téves és mára megbukott filozófia rabja.
Hogy világosan lássuk a filozófusnő felháborodásának okát, a filozófiai hátteret kell keresnünk. Megtaláljuk azt XVI. Benedek „Hit, igazság, tolerancia” c. művében ahol összefoglalja Jan Assmann művét[1]. Jan Assmann három dolgot állít:
– Mózes vezette be (illetve általa a kinyilatkoztató Isten – mondanánk mi) a vallások világába az „igazság” fogalmát. Az igazság, szerinte, eredetileg nem volt vallási kategória. Ezzel viszont minden más vallás bálványimádásnak lett minősítve.
– Második állítása, hogy az ókori istenek (és vallások) felcserélhetők voltak (átjárhatóság, határnélküliség, keverhetőség), ezért az emberek békében éltek.
– Harmadik állítása, hogy mivel az igazság kérdése kapcsolatban van a jó kérdésével (ebben igaza van), az igazság fogalmával együtt megjelent a bűn fogalma, ami szerinte az ókori vallásokban addig nem volt jelen. Az ókori pogány ember nagy lelki békében élt.
XVI. Benedek leleplezi ezen állítások hazugságát, és ezzel rámutat arra, hogy már a múlt század vége felé (meg előbb is) milyen hatalmas „érzékenyítésbe” kezdtek egyes filozófusok a globalista világnézet érdekében és annak világuralmi megvalósításáért.
Végül Jan Assmann azt javasolja: csináljuk vissza a húsvétot, az egyiptomi kivonulást és akkor megvalósul egy globális szép, új világ. Ezzel szemben a pápa állítja, hogy az igazság fogalmát már a görög filozófusok is bevezették az ember egész életére vonatkozóan, tehát a vallásra vonatkozóan is.
Az sem igaz, hogy a felcserélhető, összekeverhető pogány vallások világában béke volt. Sőt még csak ott volt háború, az istenek háborúja, amelynek az ember tehetetlen áldozata volt.
A legnagyobb hazugság azonban a következő: az ősi vallások nem ismerték a bűn fogalmát. Annyira ismerték, hogy állandóan kiengesztelő áldozatokat mutattak be az isteneknek. Bűn fogalmuk nem csupán vallási volt, hanem az emberi létezés teljességét átfogó alapfogalom.
Igen hasznos látni a mai globalista filozófusok és filozófusnők tiltakozásának szellemi hátterét és indítékaikat, amikor a keresztények keresztény megnyilatkozásait ki akarják iktatni a politikából.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar ezen írás szerzőjét Pro Ecclesia Hungariae kitüntetéssel, Szent II. János Pál pápa pedig a Nagy Szent Gergely Renddel és a Szent Szilveszter Pápa Rend nagykeresztjével jutalmazta. Erre hivatkozva is ajánlom, kérem a papi szemináriumokat, a katolikus egyetemeket és főiskolákat, hogy ez az összefoglaló írás legyen az oktatás szerves része. Ajánlom minden kereszténynek. Ezt áttanulmányozva egy egyetemi szemesztert végez el az ember. Ajánlom a 6. pontban megnevezett filozófusnőnek és minden gondolkodó, de a kereszténységtől idegenkedő honfitársamnak. Nekik is joguk van tudni, hogy a Katolikus Egyház mit tanít. Nem kell kitalálni ezt a tanítást, vagy hiteltelen politikailag korrektül beszélő keresztényektől megtudniuk, hiszen azok nem tisztelik meg az Egyházon kívül állókat az Egyház belső igazságával, hanem hízelegvén nekik egyfajta gyanús keveréket tálalnak föl.
Fr. Barsi Balázs OFM
[1] Jan Assmann, „Moses der Agypter”, Benberg 1998. 160–172. oldal”
(semjenzsolt.hu)
