Szalai Attila: Lengyel földön
könyvbemutató
Lengyel Intézet, 2019. január 23.
Száz esztendeje annak, hogy lezárult az I. világháború, és Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország újra független állammá vált. Az itt ülőknek nem kell magyarázni, hogy a lengyelek számára 130 év felosztottság után ez győzelem volt, Magyarország számára azonban – területe kétharmadának elvesztésével – tragikus vereség.
Ez a különbség mit sem ártott a két nemzet közötti hagyományos barátságnak. Két év múlva Lengyelországnak a bolsevistákkal vívott élet-halál küzdelméhez az utolsó pillanatokban érkezett meg – a csehek által is késleltetett – magyar hadianyag szállítmány. Ennek döntő jelentősége volt, hogy megállították és visszaverték Tuhacsevszkij Varsó alatt járó hadait.
A II. világháború idején nyújtott segítségről ma már könyvtárnyi irodalom szól. A háború lezárásával a győztes hatalmak döntése alapján – itt is elmondhatjuk az ismert mondást – Lengyelországnak jutalomként ugyanaz a sors jutott, mint Magyarországnak büntetésként: szovjet megszállás. Nem véletlen, hogy az 1956-os év történéseiben újra jelentős szerepet kapott a két nép feltétlen szolidaritása.
A hatvanas–hetvenes évek úgynevezett konszolidációs időszakában a két ország életében jelentős különbségek mutatkoztak. Magyarországon a kádári „gulyás-kommunizmus” – ha nem is igényes, de – viszonylagos jólétet biztosított: nem volt áruhiány, kiváltképpen nem élelemben. Hozzá lehetett jutni hétvégi telekhez, néhány év várakozással még telefonhoz, Trabanthoz, Daciához, Zsigulihoz.
Lengyelországban nagyobb szellemi szabadság alakult ki, elsősorban a kultúra területén. Nyugati együttesek léptek fel, a mozikban komoly filmkínálat volt, egymást érték a jazzklubok, remek képzőművészeti kiállítások. És azt se feledjük: a templomok zsúfolásig tele voltak. Társadalomszerkezetileg pedig fontos különbség, hogy Lengyelországban megmaradt a kisbirtokos lengyel parasztság.
Mindkét országból volt lehetőség külföldre utazni, na persze a szocialista tábor országain belül. Nyugatra még nehézkes volt a kijutás, de már az sem lehetetlen. Sokan választották a tengerparti családi üdülést, fiatal társaságok az olcsó prágai vagy keletnémet sörözést. Ebben az időben fordul Erdély felé sokak figyelme és túrázó bakancsa, és ehhez hasonlóan kapott lendületet a Lengyelország felé irányuló turizmus is.
Mindkét úti cél esetén a kirándulás, a szórakozás mellett a kapcsolatépítés is nagy szerepet kapott. A gépkocsikba és a hátizsákokba a személyes poggyászon és a csempészárukon kívül már tiltott szellemi termék is került.
Kapcsolatok, barátságok, szerelmek alakultak, amik aztán igen fontossá váltak Ceausescu Romániájában, és a hadiállapottal sújtott Lengyelországában, sőt komoly jelentőségük volt a rendszerváltozás időszakában is. Szalai Attila kötete ebbe az időszakba kalauzol minket.
A szerző tizenöt évet élt Varsóban 1976-tól ’90-ig, folyamatosan ingázva választott hazája és szülőhazája között. A könyv: napló, illetve több annál. Egy szerkesztett válogatás tizenöt év feljegyzéseiből, természetesen időrendben. És ami a legfontosabb, nem tematizált.
A szerző Varsóban éli meg a lengyel pápa megválasztását, a Szolidaritás küzdelmeit, a pápalátogatásokat, a hadiállapotot és a sztrájkokat, a tüntetéseket és a rendőrterrort, az 1989-es fél-szabad választásokat. Tolmácsol magyar kommunista küldöttségeknek, de Walesa és a magyar független szakszervezetek között is, összehoz lengyel és magyar írókat, részt vesz az MDF lengyelországi megalapításban, és találkozik az SZDSZ prominenseivel is. Tudósítja a Gazeta Wyborcza hetilapot Nagy Imre újratemetéséről, a beszámolót Kis János lakásán írta meg. Az is igaz, hogy később az ott szintén jelenlévő főszerkesztő, Adam Michnik az írást a sajátjára cserélteti ki.
Szalai Attila igyekszik mindenről beszámolni. Tájékozódik a Szabad Európa és a helyi rádiók műsorából, rendszeresen szemlézi a lapokat, és mindent, amit fontosnak tart, feljegyez. A bejegyzésekből megismerjük családját, szüleit, testvérét, feleségét, apósát, anyósát, lengyel és magyar barátait. Megosztja velünk magánéleti gondjait és örömeit, és egy pillanatig sem akar a hős szerepkörben tetszelegni, csak leírja saját történetét, mert, a történelem magántörténelmekből áll össze.
Tüntet, ír és terjeszti a szamizdatot, hordja át a határon írásban és mikrofilmen. Amolyan cyranói szerep jut eszembe róla: „Örökké súgtam, mindig hátul álltam.”
Nyíltan ír arról is, hol, mikor, mit csempészett, hogyan dolgozott fekete munkásként Svédországban vagy Angliában. A határon kötelező tranzitnyilatkozatokkal való variálást többszöri olvasás után is nehéz megérteni. Mindezekért aztán feddést kap idősebb barátjától, Engelmayer Ákostól. Könnyű neki, állandó állása van.
A kötetet olvasva betekintést nyerünk a szocialista bürokrácia útvesztőibe – legyen az a bürokrácia magyar vagy lengyel. Egy mai fiatal számára elképzelhetetlen, például ami az egyetemi felvételik körül zajlott. Amikor már Lengyelországban élő magyar csodabogárként, egy sikeres felvételi vizsga teljesítése után, úgy tűnik minden rendben, jön a keserű csalódás, mert a magyar nagykövetség visszavonta korábbi ajánlását. Hogy miért? Mert időközben egy, a nagykövetségen lezajlott baráti, bizalmi beszélgetésen Attila visszautasította az együttműködést. Ilyen időket éltünk.
A könyv legizgalmasabb részei azok az olvasó szeme előtt filmszerűen lepergő tudósítások, ahol a szerző személyesen jelen volt: felemelő a pápalátogatások katarzisa. Talán azért, mert mi is találkoztunk II. János Pál pápával, és személyesen is átélhettük, milyen egy nagy és szent pápa miséje. Megdöbbentő a varsói tüntetések leírása, az ottani rendőrterrort – 2006 ősze óta – mi is jobban ismerhetjük. A gumibotozás persze a nyolcvanas évek budapesti nemzeti ünnepeire is jellemző volt, de nyilvánvalóan lényegesen light-osabb kivitelben, mint Lengyelországban.
A visszaemlékezések közül a legmeghatóbb a hadiállapot bevezetését követő karácsonykor az éjféli mise leírása. Szentestére felfüggesztették a kijárási tilalmat, de a templomokat azért rohamosztagosokkal vették körül.
A miséről kitóduló tömegből „egy feketébe öltözött anyóka lép oda hozzájuk, és tiszta fehér kendőcskén megáldott ostyalapot nyújt nekik. Az egyenruhásak zavartan törölgetik a szemüket, aztán lekapva a sapkájukat, elfogadják, törnek belőle, és megölelik az anyót. A kis öregasszony búcsúzóul keresztet rajzol mindegyikük homlokára.”
Máskor egészen egyedi epizódszereplőket sorakoztat fel. Rejtői a jelenet, amikor egy nem éppen jó hírű negyed szenes kocsmájában a két jó barát, a postás és hentes asztalához telepszik, hogy bővítse ismereteit a helyi zsargonban. Fülig Jimmyre emlékeztet az a stoppos fiú, aki az esti órákban szamizdat lapokat szállít hátizsákjában. És ugyanilyen jó karakter a tiltott irodalom után érdeklődő, jóindulatú vámos, és az ellenszenves, pökhendi, magyar konzul.
Ma már ismert Katyn igaz története, aminek részletei éppen a kötetben megjelenített időszakban váltak, ha nehezen is, hozzáférhetővé. Szalai Attila naplójában összefoglalja a bizonyítékokat, emléket állítva a magyar áldozatoknak, köztük Korompai Emánuel Elemérnek.
A szerző keményen ír a Kádár-rendszer lengyelekkel szemben tanúsított, aljas propagandájáról: „a lengyel üzletel, nem dolgozik, sztrájkol, mi tartjuk el” – harsogta a hatalmat kiszolgáló média és az ízléstelen lakájkabaré. De a két nép bajtársi barátsága természetesen ezt is túlélte.
Jó szívvel ajánlom e könyvet mindazoknak, akik a megélt valóság alapján szeretnének elmélyedni az elmúlt negyven esztendő korrajzában, és egy kicsit visszatekinteni saját fiatalságuk idejére!
(semjenzsolt.hu)
