Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszéde a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjátadón.
Budapest, 2020. szeptember 24.
Kérem, engedjék meg, hogy gróf Klebelsberg Kunó egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter gondolatával köszöntsem Önöket:
„A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.” A klebelsbergi gondolat ma is helytálló.
Mégis, most mindannyiunkhoz szól a kérdés: miért a kultúra?
Ennek megértéséhez érdemes megvizsgálni a szó eredetét. A latin „colere” igéből származó kifejezés jelentése művelni, pontosabban a földet megművelni. Átvitt értelemben elsőként Cicero használta a „cultura animi” – a lélek művelése – kifejezést. Cicero megállapításától kezdve évszázadokon keresztül kikezdhetetlennek bizonyult az a megállapítás, hogy a lélek – miként a termőföld – csak műveléssel képes maradandó értéket teremni.
Ez alapján valljuk mi is azt, hogy a kultúra megmaradásunk egyik záloga.
A Pro Cultura Minoritatum Hungariae díj, amely idén 15 éves hagyományra tekint vissza, megfelel ennek a gondolatnak, hiszen elismerés a nemzetiségi kultúra maradandót alkotó képviselőinek. Olyan személyeket és szervezeteket tüntetünk ma ki, akik elismerésre méltót végeztek és végeznek, a Magyarországon élő nemzetiségek körében az anyanyelvű, kulturális örökség megtartásáért, kibontakozásáért, és így hozzájárulnak a Kárpát-medence népeinek nem csak együttéléséhez, hanem kölcsönös gazdagodásához.
A művészeten keresztül könnyebb megértenünk azon honfitársainkat, akik valamely nemzetiségi közösségben – de a magyar nemzet egészébe illeszkedve – élnek, egy gazdagabb, de olykor mégis nehezebb kettősségben. Olyan egyedi kultúrát őriznek, amelyeket sem a többségi, sem az anyanemzet nem tud helyettük megőrizni. Ezt az értékgazdagságot csak Önök őrizhetik meg és csak Önök hozhatják létre! Hagyománytisztelő, de élő kultúrájuk egyaránt gazdagítja a nemzetiségi közösségük, a magyar nemzet, a Kárpát-medence, a kontinens és végeredményben a világ egyetemes műveltségét.
Munkájuk nem egy asszimilálódó, eltűnő népcsoport eltűnő hagyományának vitrinbe helyezett története, hanem elvetett mag. Ez a mag kihajt és növekedik a gyermekek-fiatalok révén, akik a nemzetiségi oktatási és kulturális intézményekben tanulnak és a helyi közösségekben valóságként mindezt meg is élik.
Ezek a kisközösségek évtizedekig „nemzetiségi és etnikai kisebbségként” szerepeltek a közbeszédben és a hivatalos fórumokon. Nem kaptak megfelelő figyelmet, mert az internacionalista szocialista államhatalom úgy vélte, önmagától „megoldódik” a nemzetiségi kérdés, mivel a kisebbségek ugyanolyan jogokat kaptak, mint a többség, és így majd sikeresen asszimilálódnak. Bizony akkor kevesen merték felvállalni származásukat, mivel emlékeztek még arra, hogy milyen sors jutott a kisebbségeknek a XX. században: üldöztetések, elűzetések, lakosságcserék.
2010-ben az Alaptörvény elfogadásakor a kisebbség kifejezést, amely mennyiségi alárendeltséget sugallt, töröltük, és visszatértünk a több száz éves magyar hagyományhoz: a „nemzetiség” fogalmához. Az Alaptörvény deklarálja, hogy a Magyarországon élő 13 őshonos nemzetiség államalkotó tényező, és joga van az önazonosságukhoz és önkormányzatukhoz, az anyanyelvhasználathoz, az anyanyelvű oktatáshoz, kultúrájuk, hagyományaik ápolásához és továbbadásához.
Köszönet és elismerés azoknak, akik kiemelkedő szakmai életútjukkal, nemzeti közösségük szolgálatával, az anyanyelvi kultúrájuk széleskörű megismertetésével, és nagyszerű egyéni teljesítményük révén kiérdemelték a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjat!
Szívből gratulálok!
(semjenzsolt.hu)
